Miután Frank Capra klasszikus vígjátékai egyre népszerűbbek mostanában Hollywoodban, talán érdemes annak, aki még nem látott tőle filmet, utánajárnia egyik-másik híresebb munkájának. Az Arzén és levendula a célnak tökéletesen megfelelő választás: igazi zsánerfilmről van szó, azaz szinte semmilyen újítást vagy a megszokottól eltérő motívumot nem fedezhetünk fel benne. A maga idején azért volt sikeres darab, mert az akkori elvárásokat maradéktalanul kielégítette - olyan tehát, mint egy jól sikerült Meg Ryan-film a kilencvenes évek közepén. Kérdés viszont, hogy mai szemmel mit veszünk benne észre, mi tud bennünket is megmosolyogtatni és mi az, amit már terhesnek, erőltetettnek érzünk.
Gyilkolászós bohózatról van szó, melynek alapját egy Kesselring-színmű képezte. A bohózat szó a mai pörgő és szinte kötelezően szexuális témájú vígjátékokhoz szokott néző számára degradáló jelentéssel bír. Valóban így van, hiszen a filmnek olyannyira naiv a humora, hogy élvezni szinte csak távolságtartó filmtörténeti tisztelettel lehet. Arról a korszakról van szó, ahol még megszokott a mai nézőt már kifejezetten zavaró eltúlzott színészi játék (Cary Grant egyenesen nevetséges, ahogy túlgesztikulálja a karaktert) és ahol - valószínűleg szintén némafilmes örökségként - majdnem végig hallható a szinte minden gesztust lekísérő zene. Mindez nekünk már idegen és felesleges, viszont ha ezzel a tudattal ülünk le megnézni a filmet, sikerülhet ebben nem a visszataszítóan mesterkéltet, hanem a nosztalgikus bájt észrevennünk.
Ott van például a rengeteg burleszkelem: a csetlés-botlás, a nénikék ugribugri járása, Mortimer Chaplint és Keatont idéző késleltetett reakciói, vagy a filmvégi csetepaté. Az, hogy egy poénról (például Jonathan Brewster arca vagy a ládában lévő hulla) a negyvenhatodik bőrt is lehúzzák, nem szabad, hogy idegesítsen minket, mert emögött a helyzet- és jellemkomikum mesteri kiaknázása rejlik. Bár a tizenötödszörre és a negyvenötödszörre elismételt poén között legszívesebben felállnánk, a negyvenhatodiktól kezdve már más a helyzet: sejtjük, hogy ez még mindig nem az utolsó húzás, még jön egy, aztán még egy, meg még egy… és a tudat, hogy nincs menekvés, szélesebb mosolyt csal az arcunkra, mint az addig látott összes gag.
A helyzetek néha túltelítettek; olyan csődület alakul ki például a film végén, ami látszólag elvarrhatatlan szálakat tartalmaz. Ezek viszont finomkezű dramaturgiát sejtetnek, nem úgy, mint pár olcsó és megbocsáthatatlanul bárgyú szóvicc (pl. happy-Happy Dale szanatórium). Nehéz azt megítélni, hogy melyik poén számít közhelyesnek, hiszen rengeteget megélt már azóta a hollywoodi vígjáték. A Hollywoodban mindenkinek van egy forgatókönyve-közhely akkoriban biztosan nem azt a hatást érte el, mint ma; az álomgyár megszilárdult státusza ekkortájt kedvezhetett az ilyen jellegű poénok kialakulásának.
Technikailag sem nagyon lehet kifogásokat találni: a film egyik bevezetőjeként szolgáló kaotikus sportjelenet vágásai például modern akciófilmekhez mérhetően peregnek. A kavarodásból és félreértésekből álló cselekményen kívül a bohózatjelleget erősíti, hogy jobbára az egész cselekmény egy szobában játszódik. Ez természetesen nem jár túl nagy költségekkel, trükkökkel, viszont meg kell jegyezni, hogy elég sok beállítás van, ennek következtében a mai sorozatokkal ellentétben nincs olyan szeglete a cselekménytérnek, amit ne láthatnánk - ez pedig némileg képes ellensúlyozni a cselekmény jellegéből adódó színpadiasságot.
Ellentmondásos, de ezt a habkönnyű filmet ma már elég nehéz nézni: ha a csavarokat nem is, a kisebb poénokat sejtjük előre, ez pedig ellehetetleníti a szórakozást. Meg kell találni a módját, hogy az ember fel tudjon oldódni ebben a filmben, meg kell tanulni nézni az ilyen klasszikusokat. Ellentmondásos, mert egy olyan nosztalgia kell, hogy hajtson minket, aminek nincs mire emlékeznie.
