Mona egyedül neveli hároméves kislányát, és vásári bábelőadásokkal keresi kenyerét. Az egyik előadáson találkozik édesapjával, akit évek óta nem látott. Az öreg kihasználja a lány jóhiszeműségét és emberkereskedőknek adja el.

„Az első filmeket az anyánk mellén látjuk” – mondja Feldmár András, a Kanadában élő pszichoterapeuta, aki szerint a csecsemő szopás közben az anyai mellre, mint egy vetítővászonra hallucinálja legelső képzelgéseit. Másik két magyar pszichoanalitikus, Hidas és Raffai, akik a prenatális (születés előtti) életidő tanulmányozásával foglalkoznak, még tovább mennek, és a legmodernebb, 4D-s ultrahangvizsgálatokból kiindulva azt állítják, hogy a magzat feszülten, mozdulatlanul figyel, amikor az anyja álmodik, mintha egy különös, belső monitorra vetülnének ki az álomképek. Első moziélményünket tehát az anyaméhben éljük át. Messzire vezetne idecitálni azokat a pszichoanalitikus filmteoretikusokat, akik a vetítőtermet régóta egyfajta anyaméhként értelmezik, ahol meleg, sötét, biztonságos körülmények között élhetjük át mások fantáziáit és oldhatjuk fel általuk saját félelmeinket, a Bibliotheque Pascal szempontjából úgyis az a momentum a legfontosabb, hogy az álmaink kivetülnek: láthatóvá, átélhetővé válnak a másik számára, még ha ez normális esetben csak olyan különleges helyzetben jöhet létre, mint az anya-magzat kapcsolat.

A Bibliotheque Pascalban az álmok láthatóvá válnak. Hajdu Szabolcs egy eddig talán még sosem látott mozi-metaforát használ: amikor a főhős lánya aludni tér, álmai megelevenednek, kezdetben csak a szűk család, később viszont az élelmes nagynéninek köszönhetően az „előadásra” jegyet váltó szomszédság előtt is. A kislány az egyik ilyen mutatványos éjszakán piros egyenruhába bújt rezesbandával álmodik, és hova máshova indulna ez a díszes csapat hangos csinnadratta közepette, mint kiszabadítani, visszahozni az anyát, valamennyi fantáziánk alfáját és ómegáját. Mert a film hőse, a tízen-huszonéves Mona (Török-Illyés Orsolya remekel, de kicsit idős a szerephez) egy világvégi romániai faluban rokonára hagyja néhány éves kislányát, hogy rég nem látott apját orvosi kezelésre kísérje Németországba. Csakhogy az apát nem daganata, hanem pénzéhsége hajtja nyugatra, ezért a vonatról leszállva tulajdon lányát emberkereskedők karjaiba taszítja. A szexrabszolgákkal kereskedő bűnözők Monát Angliába hurcolják, és eladják Pascalnak, kinek bordélyában az úri közönség irodalmi alakok jelmezébe bújva éli ki beteges szexuális fantáziáit.

Fantázia, fantázia és megint csak fantázia. Esett már szó a magzati fantáziákról, a gyermekek fantáziájáról és az aberrált felnőttek fantáziájáról, de nem esett szó a rendező fantáziájáról, ami ezt a filmet életre hívta. Hajdu Szabolcs a Fehér tenyér és az Off-Hollywood realizmusát ötvözte a Tamara álomszerű világával, és e két irány valódi szintézisét teremtette meg a Bibliotheque Pascalban. A filmet keretező jelenetek kapcsán a nemzetközi filmes trendeket ismerő néző könnyen a román kisrealista újhullámra asszociálhat, hiszen túl azon, hogy románul beszélnek, a főhős partnere ezekben a szekvenciákban az új román film egyik legjelentősebb színésze, Ion Sapdaru (Forradalmárok; California Dreamin’; 4 hónap, 3 hét, 2 nap). De szerencsére Hajdu nem közepes román filmet, hanem jó magyar filmet akart forgatni, ezért amint lehet, elrugaszkodik a realizmus talajáról. Mindenki csinálja azt, amihez ért; a román kollégák a pontos, kíméletlen valóságábrázolásban jók, Hajdu Szabolcs pedig abban, hogy saját fantáziáját kollektív fantáziává növessze.

Persze, lehet azt mondani, hogy nincs új a nap alatt, hogy a Bibliotheque Pascal némi Kusturica, egy adag román film, egy kis dél-amerikai mágikus realizmus és egy csipetnyi Tágra zárt szemek keveréke; lehet, de teljességgel felesleges. Hajdu Szabolcs új filmje nem elemeiben, hanem összességében eredeti mű, amely nemcsak a realizmusból a fantáziába, a valóságból a fikcióba, de a nappalból az éjszakába történő utazást is bemutatja. A film első felében a jelenetek verőfényes napsütésben játszódnak, majd a rossz szándékú, zsarnok apa megjelenésével a film átvált éjszakába, hogy elrepítsen nemcsak a felszabadító, jó álmok, hanem a rémálmok és mocskos vágyak világába is. A Bibliotheque Pascal valójában a Jekyll és Hide toposz pikareszk történetbe bújtatva, amely énünk napfényes, mindenki számára látható felét és sötét, alantas oldalát is megmutatja. A lány csodás és kényszerű utazásán keresztül feltárul az emberi lélek a fényárban úszó, jól ismert valóságból: a felettes én territóriumából az apához kapcsolódó trauma folytán alászállunk a tudatalatti birodalmába.

A főhős megjárja a poklot, megküzd démonaival, majd hazatér a lányához. Ez a viszontagságos felnőtté válás azonban nem ábrándítja ki a fantáziából, a fináléban éppoly beleéléssel mesél a kislánynak, mint az utazás előtt egyszemélyes vásári bábszínháza közönségének. Nem mintha lelkéből nyomtalanul múltak volna el az angliai út emlékei csupán azért, mert az erotikus katakomba rabszolgái számára az egyetlen menekülés a fantázia, ami Mona számára is megkönnyítette fogságának egyhangú mindennapjait.

A Bibliotheque Pascal a dolgok Janus-arcáról beszél. A fantázia felszabadító, felemelő, kiteljesítő, feloldozó, másfelől viszont gúzsba kötő és megnyomorító voltáról. Hiszen a fantázia az, ami néhány embert arra késztet, hogy fiatal lányokat, serdülő fiúkat megalázó módon perverz játékokra kényszerítsen, de fantázia kell ahhoz is, hogy az anya a bútorbolt díszletei között kislányával meghitt, családi vacsorát játsszon. Nem tudom, igaza van-e Feldmárnak abban, hogy mozizunk anyánk mellén, de azt tudom, hogy ha a lehetőségünk sincs meg rá, hogy személyiségünk fejlődésének ebben a korai szakában ilyen közel érezzük magunkat a másikhoz, akkor az áldott fantázia a Pascal könyvtárában látott torz formákban is utat törhet magának.

Gorácz Anikó

A film rendezőjével készült interjúnk a Mozinet Magazin 2010. márciusi, a zeneszerzőjével pedig a 2010. áprilisi számában olvasható.