Csak a szél / Csak a szél /

Ismeretlen rasszista gyilkosok már négy roma családot megtámadta a környéken, és néhányuk bele is halt sérüléseibe. Az igaz történet inspirálta Ezüst Medve-díjas Csak a szél az egyik roma család egy napját követi nyomon.

A Csak a szél mellé oda kellene tenni Fliegauf Bence rövid írását a rasszizmusról – a Magyar Narancsban jelent meg – és így kellene végigvinni minden valamirevaló magyar tanintézményen. És beszélgetni is szükséges lenne az abban foglaltakról: mert a Csak a szél fontos film. De ez, hogy fontos film, és a köréje képződő indulatok, az ellene fortyogók bődületes butaság-bizonyítéka, a jelen helyzet, eltakarják azt, hogy a Csak a szél több aktuális műnél. Több egy éppen most és éppen csak ma fontos filmnél: a következesen épülő, és a mai magyar filmet meghatározó Fliegauf életmű egyik legérdekesebb és legélesebb darabja. Azt is mondhatnánk, e szempontból is fontos darab: a Rengeteg és Tejút állókép-történetei itt állnak össze életfilozófiává, itt mutatkozik meg, hová is futott ki az életműnek az a része, ami teljesen és saját törvényeiből következően szükségszerűen, levetette a történetet. Ide fut ki a Dealer atmoszféra építése. A Dealer zaj és zörejépületei ebben a filmben vetnek árnyékot, ez az a film, amivel a Fliegauf életmű – egy lassú és kissé elhibázott kanyar után – befordult a jóirányba. Úgy kerüli ez a film az egész, az elmesélhető történetet, mintha hitvallása lenne, hogy az élet (az, ami zajlik, észlelhető), nem történetekben beszélhető el, illetve: nem beszélhető el történetekben. A Csak a szelet mint nem csak, mint politikus (egyes aktuális kérdésekben állást foglaló) filmet érdemes vizsgálni: amit látunk, az közel-kelet-európa, annak is egy istentől elhagyott szeglete (mindegy is a csongrádi kistérség vagy a szabolcsi), de lehetne e helyszín akár afrikai település is. Az állapot bemutatása lényegesebb, mint a helyszín konkretizálása. Egy cigánycsalád egyetlen napjába látunk bele. És látunk mindent: nem csak azt, ami izgalmas, ami érdekes, ami egzotikus. Nem csak a napfelkeltét, a különösen nyűgösre sikerült ébredést, a kávéskenyér befalását, nem csak, hogy a kissrác, a család valódi férfitagja, reggelire egy csirkenyakat eszik, és öblítéssel mos fogat, nem csak az iskolát. Nem csak a terebélyesedő félelmet, a kanadai munkát vállalt apát, nem csak a hőzöngő kocsmás-cigányokat, nem csak azt, ahogy Playstationnel játszanak az ifjak, nem csak azt, hogy megerőszakolnak egy lányt a suliban, és erre semmit sem reagál a család megszeppent, kissé bárgyú lánytagja, hanem az üres perceket is, az unalom perceit is. És azokat is, melyekre rányomja bélyegét a fenyegetés, amelyeket meghatároz a közelben ólálkodó rettenetes halál. Ez a film nem kiáltvány a rasszizmus ellen, nem is a cigányoldal egyoldalú bemutatása. Nem veszi védelmébe a cigányokat. Ez a film annak a megmutatása, hogy miért lehetséges, kik miatt, és hogyan, hogy származásuk miatt embereket ölnek meg hazánkban. Csak epizódokat látunk a család életéből, mégis több ez a film, éppen a közelgő – és mindvégig tudható: bekövetkező – leszámolás miatt, helyzet-filmnél, állapot-filmnél, noha a történetet roppant tudatosan kerüli: ez a film a kiüresedés, a szegény-lét filmje, ez a film azoké, akik eltűntek előlünk, azoké, akikről szinte tudomást sem veszünk. Ez a film azok felé fordul, akik felé nem szokás fordulni. Fontos film. Ha eltekintünk egyes suta jeleneteitől – ilyennek éreztem a két rendőr diskurzusát –, nem azért kapott, kaphatott díjat Berlinben, mert jól ráérzett a rendezője, hogy éppen mire harapnak a fesztivál nagyhalak, hanem azért, mert delejes jelenet-töredékekkel, tört fényű képekkel (operatőr: Lovasi Zoltán) mondja el, milyen az élet alvégén tanyázni.

Kolozsi László