A Collinwood birtok ura, Barnabas (Johnny Depp) gazdag, befolyásos ember és egy megrögözött szoknyavadász… egészen addig amíg azt a hibát nem követi el, hogy összetöri Angelique Bouchard (Eva Green), a boszorkány szívét, aki vámpírrá változtatja. Barnabas két évszázaddal később véletlenül kiszabadul sírjából, és 1972-ben találja magát.
A Mester maga köré gyűjti megszokott stábját, és közli velük a jó hírt: a stúdió rendelt egy új filmet. Kezdődhet hát a brainstorming – a történet magja pár pillanat alatt összeáll: keresni kell egy régi rémmesét vagy kísértetsztorit, amit a feldolgozás során még bizarrabbá lehet tenni. Az asszisztens közben reflexből tárcsázza Johnny Deppet és Helena Bonham Cartert, a sminkes előkotorja a legutóbbi forgatásról visszamaradt fehér arcfestékes vödröt, Danny Elfman pedig már dúdolja is a fülbemászó főcímdalt.
A jelenet egy YouTube-on keringő frappáns Tim Burton-paródiából származik, amely, mint minden paródia, túloz, de jól illusztrálja, hogy az egykoron fékezhetetlen fantáziájáról ismert rendező manapság mintha rutinból gyártaná a maníros Burton-védjegyekkel teli filmeket. Ezt a sort, sajnos, nem a legújabb produkció, az Éjsötét árnyék fogja megszakítani, noha az előjelek mindenképpen bíztatóak voltak. Sikerült újfent egy testhezálló történetet találni: a Dark Shadows egy nálunk szinte ismeretlen, de Amerikában kultikus tiszteletnek örvendő, 1966 és 1971 között 1200 epizódot megért misztikus sorozat volt, amely konvencionális szappanoperaként indult, de később szellemekkel, vámpírokkal, zombikkal, boszorkányokkal sokkolta a mit sem sejtő publikumot. Adaptációját Burton, érhető módon, a legnépszerűbb karakter, Barnabas Collins köré építette, aki a 18. században változott vámpírrá, és a film jelenidejében, az 1970-es években szabadul ki a koporsójából, hogy magát a Collins család Angliából érkezett rokonának kiadva megpróbálja fellendíteni a családi üzletet, illetve leszámoljon ősi ellenségével, az őt vámpírrá változtató Angelique-kel.
Burton joggal érezhette úgy, hogy a vérszívó-filmek konjunktúrájának köszönhetően egy újabb vámpírmelodrámát gyártani nem lenne akkora kihívás, az Éjsötét árnyékot ezért inkább a horrorkomédiának szánta, a Beetlejuice után szabadon. Bár akadnak egészen laza szerkezetű vígjátékok is, amelyekben a történetet teljes egészében a poénoknak rendelik alá, ebben a műfajban sem árt, ha a rendező-forgatókönyvíró tudja, honnan indul és hova tart a cselekmény. Az Éjsötét árnyék esetében mindezt nem könnyű megállapítani. Az intro Barnabast elátkozott hősszerelmesként mutatja be, a szerelmi szál azonban később háttérbe szorul, noha az imádott nő, Josette reinkarnációja is feltűnik – egész pontosan vele indul a történet. A film talán legszórakoztatóbb, legjobban sikerült része, amikor Burton bemutatja a Collis család tagjait, illetve a Collins-kastély lakóit, az opportunista családfőt (Michelle Pfeiffer), az elvadult kamaszlányát (Chloë Moretz) vagy az alkoholista pszichiátert (Helena Bonham Carter), akik mind másképp reagálnak a vámpír (természetesen: Johnny Depp) érkezésére. A folytatásban azonban az Éjsötét árnyék elveszti fókuszát, történetszálak és karakterek sikkadnak el – mintha nem is egy mozifilmet, hanem egy sorozat kétórás pilot epizódját látnánk.
Mindezt akár meg is bocsáthatnánk, ha a film humora erősebb lenne, és bár akadnak szórakoztató epizódok (ilyen Barnabas kalandja a hippikkel), komédiához képest bántóan kevés a poén, amiért a remek színészi alakítások (Eva Green, mint a gonosz Angelique, jobb mint valaha) sem kárpótolhatnak. A látványvilág természetesen kellően burtonös, Danny Elfman zenéje mellett ezúttal kortárs popdalok is segítenek megidézni a ’70-es évek hangulatát, a CGI-trükkök pedig kifogástalanok – a finálé csatája a Jól áll neki a halál vonatkozó jeleneteit idézi –, az Éjsötét árnyék ekképpen korántsem nézhetetlen produkció. Épp csak hiányzik belőle mindaz, ami miatt Tim Burtont annak idején megkedveltük. A rendező következő munkája saját rövidfilmjének, a Frankenweenie-nek az egészestés adaptációja lesz. Remélhetőleg nem csak a témát, de a szellemiséget illetően is sikerül visszatérnie egykori önmagához.
gyártaná a maníros Burton-védjegyekkel teli filmeket. Ezt a sort, sajnos, nem a legújabb produkció, az Éjsötét árnyék fogja megszakítani, noha az előjelek mindenképpen bíztatóak voltak. Sikerült újfent egy testhezálló történetet találni: a Dark Shadows egy nálunk szinte ismeretlen, de Amerikában kultikus tiszteletnek örvendő, 1966 és 1971 között 1200 epizódot megért misztikus sorozat volt, amely konvencionális szappanoperaként indult, de később szellemekkel, vámpírokkal, zombikkal, boszorkányokkal sokkolta a mit sem sejtő publikumot. Adaptációját 
tudja, honnan indul és hova tart a cselekmény. Az Éjsötét árnyék esetében mindezt nem könnyű megállapítani. Az intro Barnabast elátkozott hősszerelmesként mutatja be, a szerelmi szál azonban később háttérbe szorul, noha az imádott nő, Josette reinkarnációja is feltűnik – egész pontosan vele indul a történet. A film talán legszórakoztatóbb, legjobban sikerült része, amikor Burton bemutatja a Collis család tagjait, illetve a Collins-kastély lakóit, az opportunista családfőt (
