Prometheus / Prometheus /

Egy csapat felfedező az ember földi eredetének nyomára bukkan, és kezdetét veszi egy izgalmas utazás, ami az univerzum legsötétebb részeibe kalauzolja el őket.

Ridley Scott filmjének esetben nem az az izgalmas kérdés, hogy mennyit profitált szoros kapcsolatából az Alien-franchise-zal – extra hírverést, több nézőt, valószínűleg több tőkét és nem utolsósorban a folytonos újranézés gumicsontját az apró utalásokra vadászó rajongóknak –, hanem hogy mennyit veszített vele. Mert a Prometheus legtöbbször ott bicsaklik meg, ahol direkt kapcsolatot akar teremteni a Predatorok és korpa közé keveredett eredeti sorozattal: míg az szinte lényegtelen, hogy az expedíciót útjára indító társaságot éppenséggel Weyland Corp-nak hívják, a fanservice-nek szánt szcénák Scott filmjének leggyengébb pontjai, melyek kikezdik a jórészt önmagában is izgalmas spin-off saját belső logikáját, arra viszont nem elegendőek, hogy érdemi kielégülést nyújtsanak a Halál eredete után kíváncsiskodó nézőnek.

Habár ugyanabban az univerzumban járunk, mint bő harminc éve a Nostromo legénysége, a Prometheus első másfél órájának kérdésfelvetései sokkal inkább kötődnek a Szárnyas fejvadászhoz, mintsem Ripley hadnagy a megelevenedett sötétséggel folytatott párharcához. Scott az eredeti szériát mellékszereplőként végigasszisztáló androidok közül választja egyik főhősét, a művelt, zavarba ejtően kimért és nem utolsósorban filmrajongó David Michael Fassbender alakításában kétségkívül a Prometheus fénypontja, talán az egyetlen olyan figura az emberiség teremtőinek nyomába eredt űrhajó legénységében, akinek kidolgozottsága méltó a film vitathatatlanul míves látványvilágához – a minden jel szerint Ripley-pótléknak szánt Noomi Rapace hozzá képest meglehetősen halovány. David karakterében sejlik fel legmarkánsabb a teremtmény-lét szomorúsága – ezt Scott nem átall olykor már didaktikusan exponálni –, a Prometheust az ő jelenléte, és nem elsősorban a távoli bolygó előre sejthető borzalmai tölti fel valódi feszültséggel.

Mivel Scott azon van, hogy minél inkább kidomborítsa filozofikus vénáját, az androidon kívül az expedíció többi tagját is a teremtéshez való viszonya határozza meg – más kérdés, hogy Daviden kívül sem tudósai, sem pedig a halálfélelem motiválta vén Weyland nem mutatnak túl az alapvető toposzokon. A méltóságteljes lassúsággal kibontakozó cselekményt szerencsére nem fojtja banalitásba Erich von Däniken munkásságának szelleme – lásd az ebből a szempontból igencsak pórul járt A Mars-mentőakciót az ezredfordulóról –, legjobb pillanataiban kubricki eleganciával és a korai Cronenberg brutalitásával értekezik a Pinocchio-szerepbe kényszerült emberiség és a feltépett hasfalak összefüggéseiről, hogy végül mégis kivesszen belőle minden ilyesfajta érzékenység, feloldódva egy tisztességgel levezényelt látványfilm sablonmegoldásaiban. (Bár a „folytatása következik”-jellegű zárlat mindent egybevetve sem tekinthető tisztességes húzásnak, Scott nem egyszerűen elhallgat néhány választ, hanem minden felvetődő kérdést továbbgördít a lehetséges folytatásokba.)

Ugyanakkor hibáival együtt is a Prometheus – a Super 8 mellett – az egyik legérdekesebb a nyolcvanas évek elejének hollywoodi filmgyártását megidéző produkciók között, azzal az apró csavarral, hogy Ridley Scott – némiképp szerénytelenül – saját maga előtt tiszteleg. Filmjében a világmagyarázat – már amennyit kibont belőle – összefonódik a képalkotással és befogadással, hősei kivetített álmokat, hologramokat és klasszikus hollywoodi filmeket bámulnak, hogy ezáltal megértsenek valamit önmagukból és a körülöttük lévő világból. A Teremtők felkeresése komoly arccal prezentált posztmodern gegbe torkollik, hősei nekiindultak, hogy feltárják egy mozilegenda eredetét, de elsősorban filmeket találtak, egy olyan filmben, ami önjogán képtelen működni, teljes körű élvezetéhez elengedhetetlen számos korábbi és egy még el sem készült produkció ismerete. Mindez játékosan hangzik ugyan, de a Prometheus sokszorosan önreflektív természete sem elegendő ahhoz, hogy elfedje az elkent válaszok helyén maradt űrt és ezzel kitöltse a nyomában támadt hiányérzetet.

Scott monumentálisnak szánt víziója két szék között huppan a földre: egyszerre tör filozófiai babérokra és bővítene egy több mint harminc éves mitológiát, de a két szándék, ahelyett, hogy összegerjedne, végül szinte teljesen kioltja egymást. Ezúttal az életművet különböző metaforákban – vállalatok, mint a Weyland és a Tyrell vagy elnyomó hatalmi berendezkedések, mint a római császárság – végigkísértő stúdió nyert és szerzett a célnak csaknem tökéletesen megfelelő fegyvert a nyári szezonra, Pinocchio öntudatra ébredése viszont továbbra is elmarad.

Sepsi László