Annak ellenére, hogy hírneve fényét veszti a Fekete Lovag esetei és Dent bűntényeinek magára vállalása után, Batman Gotham City segítségére siet, mikor Bane a várost fenyegeti.
Amikor 2005-ben a Memento és az Álmatlanság jól ismert, de még csak mérsékelten körülrajongott rendezője rebootolta a Batman-szériát, nem kellett túlzottan nagy elvárásoknak megfelelnie. Joel Schumacher rosszemlékű camp-komédiája (Batman és Robin) után kérdésessé vált az is, hogy képes lesz-e a publikum még valaha komolyan venni a gothami igazságosztó karakterét. A Batman: Kezdődikkel Christopher Nolannek sikerült meggyőznie a rajongókat arról, hogy van élet George Clooney bőregere után is, A sötét lovaggal pedig azt is bebizonyította, hogy egy képregényfilm keretein belül is felvethetőek fajsúlyos morális és politikai kérdések.
Nehéz volt elképzelni, hogyan tudja majd az időközben hollywoodi auteur-nek kikiáltott, kultstátuszba került Nolan a trilógia záróakkordjában fokozni A sötét lovag fokozhatatlannak tűnő drámai erejét. A rendezőnek nem csak az előzményekhez méltóan nagyszabású történetet, de egy olyan főgonoszt is kellett találnia, aki felveszi a versenyt Heath Ledger máris legendássá vált Jokerével. Ebből a szemszögből nézve A sötét lovag – Felemelkedés győzedelmes kudarc. Győzedelmes, mert nem lóg ki a szériából, képes egyszerre szórakoztatni és elgondolkodtatni nézőjét, és kudarc, mert a második rész intenzitását, katartikus hatását nem közelíti meg – a főgonosz karizmájáról nem is beszélve.
A hírek szerint Nolan eleinte nem kívánta folytatni mesterművét, és ez a tétovázás mintha a dramaturgián is nyomott hagyott volna. Az első két felvonás esetében egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a rendező (illetve társírói, David S. Goyer és Jonathan Nolan) honnan hova akarnak eljutni, a feszes történet – a ravasz csavarok ellenére – követhető és világos volt. A Felemelkedésben ehhez képest mintha túl sok szállal zsonglőrködnének az alkotók, a film első harmadában annyi szereplő vonul fel, amennyi egy tévésorozat pilot epizódjának is becsületére válna, miközben a főhős hosszú időre eltűnik. A trilógia első része 140 perc volt, a második 150, a harmadik pedig már 165 – míg előbbiek esetében a játékidő nem tűnt hosszúnak, a finálét Nolan kissé elméretezte.
A történet fonalát, nyolc év kihagyással, de ugyanott veszi fel a film, ahol A sötét lovag elhagyta. A testileg és lelkileg is meggyötört Bruce Wayne magányosan éldegél birtokán, miután alteregója, Batman magára vállalta Harvey Dent államügyész meggyilkolását. Nem akarja újra magára ölteni az álarcot, de erre úgy tűnik, nincs is szükség: a Dent halála után elfogadott törvényeknek köszönhetően a bűnözés visszaszorult. De ahogy azt Nolanék meggyőzően illusztrálják, hazugságra nem lehet új rendet építeni, a látszólagos nyugalom és béke mögött ott ólálkodik a káosz és az anarchia. Ha A sötét lovag elsősorban a terror természetét és a rá adható válaszokat vizsgálta, úgy a Felemelkedés a társadalmi rétegek közti feszültségeket boncolgatja – többek közt. Az új főgonosz, Bane célja nem csak az, hogy Gotham népét egy nagyszabású terrorakcióval megtörje – és elszigetelje a külvilágtól –, hanem, hogy meg is ossza. Először Gotham pénzügyi elitjét támadja meg, majd a rendőrséget a föld alá száműzi és a szupergazdagokat rögtönítélő népbírósággal ítélteti halálra. Nolan filmjét nehéz nem a gazdasági válság következtében kialakuló antikapitalista megmozdulások (Occupy Wall Street) groteszk kritikájaként értelmezni, noha a rendező – állítása szerint – elsősorban a francia forradalom idején játszódó Dickens-regényből (Két város regénye) merített inspirációt.
Az arcát bizarr maszk mögé rejtő Bane persze nem forradalmár, pusztán egy pszichopata szuperbűnöző, aki testi erejét és elvetemültségét tekintve nem marad el Joker mögött, figurája mégis jóval kevésbé izgalmas. Ezért részben a maszk okolható, amely személytelenebbé teszi őt, hiába játszik a szemével és a testével is kiválóan Tom Hardy (a magyar mozikba szinkronosan kerül a film, így Hardy alakításának egyik legerősebb része, a hangja, elvész). Az előző részben leginkább kőkemény verőlegényt alakító Christian Bale ellenben több lehetőséget kap rá, hogy elmélyítse karakterét mint korábban: a film elején Bruce Wayne egy megtört öregember, akinek – szó szerint – nagyon mélyről kell visszaküzdenie magát a város megmentőjének szerepébe. Az újonnan belépő Selina Kyle (alias Macskanő) figuráját ellenben nem sikerült hasonlóképpen izgalmassá tenni – nélküle semmivel sem lett volna kevesebb a film.
Ha a dramaturgia érzéke ezúttal helyenként cserben is hagyta Nolant – és akkor az olyan orbitális klisékről, mint az időzítővel ellátott bomba még nem is szóltunk –, akciórendezőként és látványtervezőként ismét remekelt. Gothamnek ugyan nincs olyan sajátos karaktere, mint Tim Burton-verziójában – inkább New Yorkra hasonlít –, de a város pusztulását, az apokalipszis képeit olyan hatásosan prezentálja a rendező, hogy akkor is beleremegne a néző, ha közben nem Hans Zimmer kiváló basszusai dübörögnének az IMAX hangrendszeréből. Az akciójelenetek – beleértve Bane és Batman ökölharcát – plasztikusak és követhetőek, a díszleteken pedig messziről is látszik: nem komputer generálta őket.
A legnagyobb dicséret, ami Nolan munkáját illetheti, az talán az, hogy – ironikus módon – most ugyanaz a kérdés kínozhatja a denevérember rajongóit, ami a Batman és Robin után, vagyis: miként lehet ezt a sorozatot folytatni? Míg a Schumacher-film után attól lehetett tartani, hogy a gödörből már nincs kiút, ma az nem világos, hova vezethet az út a csúcsról.
Hogy hajnali fél négy van, nem oszt, nem szoroz. Akkor sem tudnék elaludni, ha a moziból egyenest hazamegyek, és nem a Times Square-i felhőkarcoló 19. emeletén írnék. Alig egy félórája, hogy ezredmagammal igyekeztem elhagyni a 42. utca multiplex moziját. A Batman éjféli vetítéseit percenként indították, az én mozimban 14 teremben bizonyosan. A negyedik emeletről kell a földszintre jutnom, amikor rám tör a klausztrofóbia. Sosem fordult elő velem azelőtt. De most gugliztam meg a tüneteket: fulladtam is, szorongtam is, halálfélelmem is volt. Ezekben a mozikban egyszemélyes mozgólépcsők vannak, a többezres tömeg csigalassúsággal halad kifele. Két mozgólépcső között azután masszává formálódik az addig csordogáló emberfolyam, amelyhez hozzácsapódik az adott szinten véget ért vetítések közönsége. Felettem a mozgólépcsőn egy vicceskedő rajongó Batman suttogó, passzív-agresszív hangját immitálja: „Hol van Harvey Dent? Hova rejtettétek?” A következő kanyarnál választhatok a mozgó- és a hagyományos lépcső között, és kavargó gyomrom az utóbbira szavaz. De csak nem érnek végett a lepcsők, kanyar kanyart követ a szürke lépcsőházban és minden fordulónál egy falra ragasztott jópofa üzenet fogad, úgymint „Kifáradtál már?” és „Nehéz nap volt, nem? :)” azután „Mindjárt kint leszel!” Hogy ha lett volna humorérzékük, azt írják: "Why So Serious?". De addigra már forog velem a világ. Ami azt illeti, most jó félórával később, még mindig forog. De csak lassan áll össze a kép, hogy a klausztrofóbiát nem a moziból való nehézkes kijutás okozta. Hanem a Batman.
„A sztoriról egy sort se írj!” – adja ki az ukászt a szerkesztőm, pedig hát mi más értelme lenne a hajnali, elsőkézből adott híradásnak, mintsem, hogy elmondjam szemtanúja voltam-e Bruce Wayne halálának. Ha már a film mottója az, hogy „A legenda véget ér.” Ami egyébként önmagában paradoxon. A legendák nem érnek véget. A mese az örök. Batmané éppúgy, mint Mátyás királyé. Éppen csak minden generáció hozzáteszi a saját értelmezését. Ma hajnalban csak Christopher Nolan trilógiája ért végett. A „sötét-sorozat”, mellyel a rendező ugyanazt a technikát alkalmazza, amivel a pszichiáterek kezelik a traumatikus betegeket: szembesíti az amerikaiakat legfőbb félelmük forrásával, a terrorizmussal. Teszi mindezt New Yorkról mintázott fikciós Gothamben és teljes a terápia: újraélteti a nézővel, amerikaiul úgy mondanák szteroidokon, szeptember 11-ét.
Amióta itt élek, és időnként nem restellek kritikus hanggal szólni a Városról, gombóc van a torkomban. Attól, hogy érjen bármilyen mély élmény, csak a felszínt kapirgatom. Hogy nem értem a várost, amiben fekszem és ébredek, mert nem éltem át vele a Traumát. Éppúgy, mintha csak elmondásból tudnám, hogy a kis Bruce Wayne beleesett a kerti kútba és halálra rémült a felriasztott denevérektől. Mintha nem lehettem volna szemtanúja Nolan mesterien kezelt kamerájan keresztül, hogyan nézte Bruce Wayne végig a szülei legyilkolását. Batman karaktere azokból az élményekből nőtt ki. A mai New Yorké a tíz évvel ezelőtti tragédiából. Én már csak a következményeket tapasztalom, a rend kényszeres őreit, a szabadságot az emberi megaláztatásig korlátozó szigort, amely, ha bizonytalan kézbe kerül, katasztrófához vezet. Ugyanattól vagyok kiakadva, mint Christopher Nolan, épp csak hogy nekem semmi jogom nincsen a kritikára. Idegen vagyok, aki merészen azt hiszi, bíráskodhat egy kollektívan sérült lélek felett. Nem csoda, hogy rosszul lettem A sötét lovag – Felemelkedés (atyaég, ezt kifordította ilyen kacifántosra?) alatt. Kaptam egy egészséges jobbhorgot Nolan-tól. Kiváló mesemondó. Még akkor is, ha ez a mese szörnyen amerikai. Talán a legamerikaibb élményemen estem ma éjjel át az elmúlt négy év alatt. A grandiózus, mesteri kivitelezés, a hiteles színészi játék, a kikacsintó, önkritikus humor, a gyenge sztori, a legalább egy olyan felemelően inspiráló jelenet, hogy az egész nézőtér szárnyakat kap, és hát… a vége. Az amerikai filmek legrosszabb része. Hogy jó öt másodperccel előre tudod, hogy mi jön. Hogy saját maguk spoilerjei. És mert most fel vagyok töltődve akcióerővel, és úgy megyek haza, hogy majd jól belerúgok minden elém sodródó műanyagszemétbe, melyekben Gotham City nem szenved hiányt, és jól a szemébe nézek az ijesztő hajnali kódoroknak, hadd adjam hát vissza egy Macskanőtől kitelő balhoroggal Nolannak: jó lett volna, ha nem másolja le teszem azt a 24 sorozat megannyi elemét. De legfőképp Jack Bauer karakterét.
Mialatt mindezt leírtam, Denverben egy gázmaszkos fegyveres férfi az egyik Batman vetítésen legyilkolt legalább tizennégy embert, és megsebesített vagy másik ötvenet. Nézzen magába mindenki, aki megmosolyogta a rosszullétemet. A Batman, az a mai Amerika. A legendák nem érthetnek véget.
Az arcát bizarr maszk mögé rejtő Bane persze nem forradalmár, pusztán egy pszichopata szuperbűnöző, aki testi erejét és elvetemültségét tekintve nem marad el Joker mögött, figurája mégis jóval kevésbé izgalmas. Ezért részben a maszk okolható, amely személytelenebbé teszi őt, hiába játszik a szemével és a testével is kiválóan Tom Hardy (a magyar mozikba szinkronosan kerül a film, így Hardy alakításának egyik legerősebb része, a hangja, elvész). Az előző részben leginkább kőkemény verőlegényt alakító Christian Bale ellenben több lehetőséget kap rá, hogy elmélyítse karakterét mint korábban: a film elején Bruce Wayne egy megtört öregember, akinek – szó szerint – nagyon mélyről kell visszaküzdenie magát a város megmentőjének szerepébe. Az újonnan belépő Selina Kyle (alias Macskanő) figuráját ellenben nem sikerült hasonlóképpen izgalmassá tenni – nélküle semmivel sem lett volna kevesebb a film.
mozgólépcsőn egy vicceskedő rajongó Batman suttogó, passzív-agresszív hangját immitálja: „Hol van Harvey Dent? Hova rejtettétek?” A következő kanyarnál választhatok a mozgó- és a hagyományos lépcső között, és kavargó gyomrom az utóbbira szavaz. De csak nem érnek végett a lepcsők, kanyar kanyart követ a szürke lépcsőházban és minden fordulónál egy falra ragasztott jópofa üzenet fogad, úgymint „Kifáradtál már?” és „Nehéz nap volt, nem? :)” azután „Mindjárt kint leszel!” Hogy ha lett volna humorérzékük, azt írják: "Why So Serious?". De addigra már forog velem a világ. Ami azt illeti, most jó félórával később, még mindig forog. De csak lassan áll össze a kép, hogy a klausztrofóbiát nem a moziból való nehézkes kijutás okozta. Hanem a Batman.
hogy érjen bármilyen mély élmény, csak a felszínt kapirgatom. Hogy nem értem a várost, amiben fekszem és ébredek, mert nem éltem át vele a Traumát. Éppúgy, mintha csak elmondásból tudnám, hogy a kis Bruce Wayne beleesett a kerti kútba és halálra rémült a felriasztott denevérektől. Mintha nem lehettem volna szemtanúja Nolan mesterien kezelt kamerájan keresztül, hogyan nézte Bruce Wayne végig a szülei legyilkolását. Batman karaktere azokból az élményekből nőtt ki. A mai New Yorké a tíz évvel ezelőtti tragédiából. Én már csak a következményeket tapasztalom, a rend kényszeres őreit, a szabadságot az emberi megaláztatásig korlátozó szigort, amely, ha bizonytalan kézbe kerül, katasztrófához vezet. Ugyanattól vagyok kiakadva, mint Christopher Nolan, épp csak hogy nekem semmi jogom nincsen a kritikára. Idegen vagyok, aki merészen azt hiszi, bíráskodhat egy kollektívan sérült lélek felett. Nem csoda, hogy rosszul lettem A sötét lovag – Felemelkedés (atyaég, ezt kifordította ilyen kacifántosra?) alatt. Kaptam egy egészséges jobbhorgot Nolan-tól. Kiváló mesemondó. Még akkor is, ha ez a mese szörnyen amerikai. Talán a legamerikaibb élményemen estem ma éjjel át az elmúlt négy év alatt. A grandiózus, mesteri kivitelezés, a hiteles színészi játék, a kikacsintó, önkritikus humor, a gyenge sztori, a legalább egy olyan felemelően inspiráló jelenet, hogy az egész nézőtér szárnyakat kap, és hát… a vége. Az amerikai filmek legrosszabb része. Hogy jó öt másodperccel előre tudod, hogy mi jön. Hogy saját maguk spoilerjei. És mert most fel vagyok töltődve akcióerővel, és úgy megyek haza, hogy majd jól belerúgok minden elém sodródó műanyagszemétbe, melyekben Gotham City nem szenved hiányt, és jól a szemébe nézek az ijesztő hajnali kódoroknak, hadd adjam 
