Roland Emmerich, láncdohányos és munkamániás, 1955. november 10-én született Stuttgartban, 1974-ben leérettségizett, majd két évet töltve a reklámiparban beiratkozott egy Müncheni filmiskolába. Már ekkoriban élénk érdeklődést mutatott a sci-fi és a filmtrükkök iránt. Vizsgafilmje, a Noé Bárkája-elv (Das Prinzip Arche Noah) lett az 1983-as Berlini Filmfesztivál nyitófilmje. Minden idők legdrágább német vizsgafilmje a legenda szerint oly borzasztóra sikeredett, hogy Emmerich-et kirúgták az iskolából, bár a film sci-fi rajongói körökben nagy sikert aratott (Németországban, ez fontos). Rejtély, hogy mivel érdemelte ki a Berlini Filmfesztivál megnyitását.

A fantáziátlan németek sajnálatos módon olyan dicső neveket ragasztottak rá pályafutása során, mint a Schwabian Spielberg (Sváb Spielberg), vagy Das Spielbergle aus Sindelfingen (Sindelfingeni Spielberg), aminél nagyobb inzultust Spielbergre nézve el sem lehet képzelni.

Ennek ellenére az elnevezésben nincs semmi meglepő, a legendásan fantáziátlan német filmipar és közönség (tisztelet a kivételnek, különös tekintettel Wim Wendersre) bálványt keresett magának, akit imádhat és kirakhat a világ nagy kirakatába. Emmerich görcsös, izzadságszagú erőlködéssel próbálta majmolni amerikai ikonját, de a tehetség legapróbb szikrája nélkül legfeljebb a Spielberg-antianyag jelző illik rá.

Emmerich leginkább ahhoz a diákhoz hasonlít, aki az érettségire ugyan bemagolta a másodfokú egyenlet megoldóképletét, de hogy azt mikor, hol és miért kell alkalmazni, nem tudja, ezért inkább a függvénytáblázatra hagyatkozik, azt úgyis lehet használni. Tudja tehát, hogyan kell elkészíteni egy filmet, ezt kellő segítséggel és begyakorlással bárki elvégezheti. Tisztában van vele, hogy egy film jelenetekből áll és tudja, hogyan lehet osztályozni a jeleneteket stílusuk és tartalmuk szerint, ám ezek összeillesztésének módjáról fogalma sincs. Ismeri viszont a tankönyvi példákat és nagyon lelkes, szereti a sci-fit és tudja, hogy egy fantasztikus filmbe kellenek trükkök. Saját bevallása szerint kedvenc filmjei: The Poseidon Adventure (Poszeidón-katasztrófa 2), Towering Inferno (Pokoli torony), Earthquake (Földrengés). Bármilyen furcsán hangozzék is, nagyon sokat elárul emberünkről ez a lista.

Ed Wood, akit Tim Burton filmje óta egyre többen ismernek, szintén hasonló alkat volt. Simulékony, talpnyaló, ha kellett, iszonyatosan lelkes, bálványozta hőseit (különös tekintettel Lugosi Bélára), transzvesztita hajlamai voltak és hivatalosan is minden idők legrosszabb filmrendezőjeként tartják számon, ezt a díjat nem sokkal halála után adományozták neki, akkortájt, mikor a kis Emmerich a matek érettségin küzködött a megoldóképlettel.

Az eredmény? Egymás után rakott jelenetek darabos halmaza, amelyek együtt kiadnak valamit, amit jobb szó híján filmnek neveznek.

Ez hát Emmerich: belül olyan, akár Ed Wood, kívül olyannak akar látszani, mint Spielberg (népszerűség tekintetében szerencsésebb, ha valaki egy rendezőre és nem egy bajuszos nőre akar hasonlítani).

És mégis, filmjei százmilliókat kaszálnak... hogy csinálja?

Tökéletes katona: Kevés dolog mondható el Emmerich első nagy dobásáról Hollywood-ban. Akkoriban, mikor Jean-Claude Van Damme még aranykorát élte és évente kijött a maga fenékmutogatós-verekedős filmjével, egy akciófilm biztos befektetés volt. A minimális kockázat, a Van Damme-on és Dolph Lundgrenen kívüli ismeretlen színészgárda, és az automata történet garantálta a film népszerűségét. A történet tipikusan agyhalott, automatikusan megy a maga útján, csak egyetlen kiemelkedő pontja van: az újságírónő szerepében tündöklő, azóta érdemtelenül elhanyagolt és elfelejtett Ally Walker (itthon a Pszichozsaru c. tv-sorozatban láthattuk).

Csillagkapu Emmerichet szeretik a producerek és a stúdiók. Hihetetlenül bánik a pénzzel, szigorú elszámolással, mindig az előre kialkudott költségvetésen belül lavíroz, sok helyütt spórol, a pénz nagy részét a látványba öli. Az MGM minden-mindegy alapon bólintott rá a Csillagkapura, a patinás stúdió pokoli rossz éveket tudott maga mögött és nem is reménykedett szebb jövőben, abban bíztak, hogy Emmerich nem költekezik túl, így majd a video forgalmazásból visszakapják a pénzüket. A Star Trek - X-akták mutációt Indiana Jones gazdatestbe oltva abszolút matinéfilmet kapunk, ahol még azt az energiát sem vették maguknak az alkotók, hogy a poros, dohszagú klisé szereplőket följavítsák egy kicsit... egyenesen a nyolcvanas évek elejének B-filmjeiből, vagy a világháború utáni romantikus-puhafedeles ponyvairodalomból rángatták elő őket. Az öngyilkos küldetésre induló, Kiégett Katona szerepében még Kurt Russell is gyászos és hiteltelen, az éles eszű, törvényszerűen Szórakozott Tudós világrengető felfedezésére (az egyiptomi istenek ufók voltak) törvényszerűen körberöhögéssel válaszoló törvényszerűen begyepesedett, löttyedt tudósok menetrendszerűen távoznak, majd ugyanabból az irányból érkezik a Titokzatos Patrónus, aki szinte Dante-i drámaisággal vásárolja meg hősünk agyát és lelkét az Ügy érdekében... Az érdeklődését vesztett, kókadozó nézőt a csillagkapun való átkelés c64-es demó korszakra emlékeztető, tunningolt alagút-animációjával rázza föl, majd újból elaltatja az Ismeretlen Kultúra megismertetésével, ami az ókori Egyiptomot idézi (nem műveltségében). A rabszolgasorban tartott Nép kézzel kvarcszerű kristályt bányászik a bazinagy piramisűrhajóval közlekedő ufóknak (bár teljesítményük fölér két bányászrobot takarékos üzemmódjával) és... így tovább. A formulák megbízhatóan bukkannak föl, majd tűnnek el, a lagymatag sci-fi műfajt még egy pár hónapig életben tartó történettel ki lehetett húzni a következő Schwarzenegger-filmig. Emmerich ismét biztosra ment, jól lopkodta össze a képleteket, amelyek a tömegekkel még az égbekiáltó logikai bukfenceket és Grand Canyon-nyi hézagokat is feledtetni látszottak. Egy pozitív folyománya volt a dolognak: a tévéfilm-sorozat kellemes csalódás volt, s ebből a szempontból az Emmerich-féle mozifilm tekinthető felvezető epizódnak - a téma amúgy is inkább TV-re kívánkozott.

A függetlenség napja: Arcátlanság; a bárgyú amerikai közönségnek és Hollywood-nak önkéntelenül is szemébe köpő Emmerich elégedetten hátradőlve nézheti, amint milliók vonulnak be a mozikba és átszellemült tekintettel törölgetik arcukról a turhát, sőt még élvezik is. Az ID4 vitriolos szatírának kiváló lenne, a kínos jeleneteket minimális erőfeszítéssel gegekké lehetett volna alakítani, bár ebben a témában inkább a sokkal hatékonyabb, ugyanennyire agyatlan, de tudatos Támad a Mars! c. Tim Burton etűdöt ajánlanám, ahol előre megfontolt szándékkal akarták megsérteni az Amerikai Nép Nagy Büdös Öntudatát. Sajnos azonban az ID4 véresen komoly (bár még mindig fönnáll annak a lehetősége, hogy az én humorérzékem nem fogta a rejtett iróniát) és inkább H. G. Wells Világok háborúja c. klasszikusával szeretne hasonlóságot vállalni, mint a Mars Attacks!-szel. Újabb poros és dohszagú karakterek, minden modern felújítás nélkül - pedig a 90-es években klisékhez nyúló rendezők igyekeznek legalább felújítani, kicsit a korhoz igazítani sablonjaikat. Halmozott logikai bukfencek, komoly történeti buktatók, mégis hatalmas siker. Az indok nem a színészi játékban, nem is a történetben, legfőképp nem a rendezésben keresendő, hanem Emmerich következő filmjének szlogenjében: a méret a lényeg. Biztos összekeverhették a reklámszövegeket, ugyanis míg a Godzillában majdan van ugyan egy nagy szörny, mégsem ez a legjellemzőbb tulajdonsága, addig az ID4-ben minden HATALMAS. Városnyi űrhajók, fél holdnyi anyahajó, a halálsugárnyaláb, ami mindent jól NAGYON elpusztít. Az eltúlzott méretek elfedik a hibákat, hiszen AKKORA, hogy bárhogyan is nézzen ki, tudjuk, hogy trükk, tehát nem zavar. (Kis technikai kitérő: az űrhajók előbb hatalmas felhőket tojnak maguk alá, abban gubbasztanak, majd abból bukkannak ki. Miért? Hogy ne látszódjék a trükk, hogy elmossa a kontúrokat, amik elárulnák, hogy ez bizony nem jött össze. Tulajdonképpen szégyen, mert számtalan videoklippben és reklámban kiválóan meg oldották a hasonló dolgokat, már akkoriban is.) A film sikerének másik titka a patriotizmus, a Nemzeti Öntudat. Érthetetlen, hogyan jut el egy európai ember odáig, hogy amerikaibb az amerikaiaknál, jobban tudja döngetni a mellkasát, lobogtatni az amerikai zászlót és hatni az amerikai nép figyelemre méltó hazafiasságára? Ennyire átlátszó volna Amerika, hogy egy egyszerű megoldóképlet, amelyből hiányoznak a változók, elegendő arra, hogy csődüljenek az emberek a mozikba? Kétlem, bár a tények nem engem látszanak igazolni. Bár a film visszhangzik az ürességtől és a hibáktól, bár az atlanti óceán innenső oldaláról nézve túl átlátszó, túl leplezetlen az amerikai függetlenség napjára csinált, erőteljesen az állami agit-propra emlékeztető célzatú etűd, igazolja Emmerich erényeit: biztosra megy és kijön a pénzből. Ugyanakkor nem egy machiavelli elme, nincs hátsó szándék, nincs irónia, nincs más koncepció, csak bálványainak utánzása: ők is kasszasikereket gyártottak, azokban is volt űrhajó...

Godzilla: Bár jól bánik a pénzzel, a siker részegítő, egyre több és több pénzből hozza ki a filmjeit, de egyre kisebb sztárokkal dolgozik. Állandó bűntársa, Dean Devlin amerikai. Színészként kezdte Emmerich korai filmjeiben, majd szerzőtárssá és producertárssá nőtte ki magát Emmerich nővére, Ute mellett. Állandó zeneszerzője David Arnold (ő brit), operatőre szintén német import, kezdő filmes kora óta állandó tettestársa Karl Walter Lindenlaub. Utóbbi azonban már nem vállalta az újabb megpróbáltatásokat, helyét egy másik német, Ueli Siegel vette át. Még ez is túlzásnak tűnhet, hiszen egy ilyen filmet egy csimpánz is elfényképezgetett volna, annyira nem akadt dolga a kiszámított produkcióban. Emmerich és Devlin szülte a történetet, de érezhették, hogy ezúttal ez kevés lesz - pályafutásukat Amerikában is egyhangúan lesújtó szakmai kritika fogadta, az általában egymást is utáló sajtó egy emberként gyalázta a sárba Emmerich eddigi munkásságát. Valami hibádzhat ebben a nyavalyás képletben... humor? Az jó lesz, biztosan ez a bajuk. Az Aladdin sikere mögött álló, tehetségesnek és jó humorúnak tartott duót, Ted Elliot-ot és Terry Rossiot kérték föl, hogy vigyenek egy kis vicces izét a történetbe (Elliot és Rossio a Disney-nek dolgoztak, majd Katzenberg átigazolásával a Dreamworks istállóhoz csatlakoznak), kevés sikerrel. Emmerich duzzogva fúj a kritikusokra, de mivel humorérzékkel nem áldotta meg az ég, a gúnyos bosszút úgy képzeli el, hogy New York polgármesterét a Chicago Sun Times kritikusa után Ebertnek nevezi el (keresztnév nélkül), alpolgármesterét pedig Roger Ebert bűntársa, Siskel után után Gene-nek (vezetéknév nélkül). Ebert természetesen egy töketlen, kapzsi politikus, akinek New York teljes romba dőlése után helyettese is bemutat. Bár a bosszú úgy lett volna teljes, ha a Godzilla laposra tapossa (ahogy azt a kapzsi főgonoszoktól megszoktuk), Ebert polgármesternek még ez a végzet sem adatik meg. Csalódás. Az egyre bődületesebb fizikai és logikai buktatókat ismét nagyvonalúan átugorva, csak érintőlegesen említsük meg a legnevetségesebb plágiumot, az 1976-os Guillermin-féle King Kongot (ami egyébként amellett, hogy remake, maga is korai Godzilla-klón), amelynek végén halljuk a lassan megszűnő szívdobogást, ahogy King Kong kimúlik. Megható. Valami megtört, már nincsenek neves sztárok, még a látszata sem annak, hogy bármit átgondoltak volna a filmmel kapcsolatban - szándékosan figyelmen kívül hagyták az eredeti godzilla összes jellemzőjét és csak névleg Godzilla, japán rokonához semmi köze. Újabb megoldóképlet, ezúttal fordított gondolatmenet szerint: dollármilliók, eladott figurák, díszek, kütyük, mütyürök, játékok és zenék, csináljunk hozzá egy filmet. A kezdeti nagy érdeklődés, az arcátlanul magas 55millió dollár bevétel az első hétvégén még így is csalódás. A nagy rivális, a félvállról odavetett Jurassic Park 2 92 milliót hozott, csak kétharmadába került az elkészítése, ráadásul abban is volt godzilla, csak ott egy t-rex játszotta el (talán az a 15-20 perc, a JP2 legjobb és legviccesebb jelenetei, bőven elegendőek a godzillás témából, ennél hosszabbat nem érdemes csinálni). Persze, Emmerich bálványa időközben új dolgokkal rukkolt elő, követni kellett őt az úton. Elkésett, a Godzilla idején a Jurassic Park már öt éves(!), a Jurassic Park 2 pedig az előző nyár nagy sikere. A dínókat létrehozó szoftver már kereskedelmi forgalomban van, tehát vizuálisan újítani nem lehet, a történetet is elsütötték a JP2-ben, nem marad más hátra, meg kell növelni a méretét! Hoppá, megvan a szlogenünk is! A Godzilla az első százmilliós bukás. Ebert kuncog, a második héten lekonyulnak a bevételek, a kritikusok szemében új definíció születik a legrosszabb kifejezésre, attól fogva ez lesz a mértékegysége a rossz filmnek (1 Godzilla = 1.10 Armageddon = 1.20 Batman és Robin). Már a közönség sem vette be annyira, mint a Függetlenség Napját. A filmhez kötődő kütyük, játékok és egyebek halmokban állnak a raktárakban, soha ilyen rosszul nem fogytak még egy filmhez kapcsolódó dolgok, az igazi pénzügyi veszteséget is ez jelenti - a kiskereskedők nem kérnek sem a játékokból, sem a többi godzillás tárgyból. Úszott a reklámköltség is, ami a film forgatási költségeinek 30%-át tette ki, csak a külföldi bevételek és a videó forgalmazás billenti sóhajnyival nulla fölé az egyenleget.

A hazafi: Nincs mit tenni, drasztikusabb eszközökhöz kell folyamodni, a bálvány begyűjtötte második Oscarját, már komoly filmeket csinál. Új képlet: megszerzi Robert Rodat forgatókönyvírót, aki a Ryan közlegény megmentését írta, megszerzi John Williams-et, aki a Sugarlandi hajtóvadászat óta Spielberg állandó kollaboránsa, de Janusz Kaminsi helyett beéri a szintén zseniális Caleb Deschanel-lel, a természetfilm-operatőrből lett képvarázslóval, a Black Stallion és a Fly Away Home fényképezőjével. Kellene még egy Tom Hanks-szerűség, Mel Gibson pedig éppen megfelelt a célnak, egyenesen a Braveheart kockáiról importálták, s csak Devlin és Ute maradt meg mellette. A legdrágább költségvetésű Emmerich filmként még kevesebb kockázatot vállalhatott, mint eddig, ezért a valós történelmi személyről és korszakról szóló filmet a képeskönyv és a kosztümös kalandfilm szintjére züllesztik, sőt! Mivel az ID4 képletében jó szorzó volt július 4, ezért megint az amerikai hazafiság legnagyobb ünnepére időzítik a bemutatót. A kockázatot nullára erőszakolták le, ráadásul ott van Mel Gibson (aki eredendően ausztrál, ezért tojik az amerikai történelmi hűségre), a biztonság kedvéért még a drámát is visszanyesték. Az eredmény a legbődületesebb történelemhamisítás a Pearl Harboron innen (amelyet ugyan még nem mutattak be, de hobbitörténész ismerőseim a két trailertől heves epilepsziás rohamokat kaptak), a jó és rossz szereplők akkora karikatúrák, amekkorát csak a gázsi feledhethet velük, az erkölcsi mondanivaló zérus, tárgyi tévedések hullanak az égből... A sors fintora, hogy egy másik német rendező, Wolfgang Petersen (Végtelen történet, Az elnök különgépe) filmjével, az igaz történet alapján forgatott Viharzónával együtt került bemutatásra, amelyben George Clooney szerepelt, egy másik férfi, aki után döglenek a nők. Clooney a premier előtt úgy nyilatkozott, hogy esélyük sincs megverni Gibsont a mozibevételekben, de azért elégedettek lesznek és kitartanak majd Gibson mögött a második helyen. Fordítva történt, így a Patriot lett az első Emmerich film, ami nem első helyen debütált, sőt, sosem lett első, szépen meghúzódott az élmezőny aljában, összekuporgatta a kiadási költségeit, majd távozott.

A százmilliós osztályban nem igazán lehet nagyot bukni, erre Emmerich (és Michael Bay) az élő példa. A jól menedzselt filmek ugyan továbbra is gyárthatják neki az innét nézve hatalmas, Hollywood felől nézve mérsékelt kasszasikereket, de karrierje nem kerül be a filmek nagy történelemkönyvébe.

Herbie