Dongó Miklós nagyreményű, de egy sérülés miatt félbeszakadt tornászkarrierjét követően edzőként érkezik Kanadába, hogy újraépítse életét. Magával hozott stílusa és beidegződései miatt azonban kérdésessé válik, hogy be tud-e illeszkedni ebbe az új világba, képes-e megfelelni az új kihívásoknak. Elsősorban saját feldolgozatlan múltjával, gyökereivel kell szembenéznie - a tornaterem falai közt töltött örömtelen gyerekkorral és a múlt kísérteteivel.színes, magyar-kanadai film / Dráma,Életrajz / 2006Rendezte:Hajdu SzabolcsÍró:Hajdu SzabolcsFőszereplők:Gheorge DinicaHajdu ZoltánKyle ShewfeltSzereplők:Lukáts Andor|Sinkó László|
A mai sikerorientált sportvilágban már régen nem igaz a Pierre de Coubertin-féle mondás, miszerint a részvétel a fontos. Persze a részvétel is lényeges, de ki emlékszik évekkel később a – mondjuk ki bátran a pejoratívnak hangzó szót – vesztesekre, a másodikokra, harmadikokra a győztes árnyékában? Ki beszél a dobogóra fel nem álló tömegekre, akik ugyanúgy vért izzadva készültek, keltek hajnalban, hogy napi két-három edzésen, órákon keresztül kínozzák magukat, űzzék, hajtsák a másodperceket, pontokat, tizedeket, a távoli jövőbeli VB-arany, olimpiai elsőség reményében? Megmondom én: senki. Hajdu Szabolcs harmadik egészestés játékfilmje az egyik legszebb, s egyben legkegyetlenebb sportágról, a tornáról szól, s a kulisszák mögé pillantva nemcsak azt mutatja meg, hogy mi mindenre képesek a gyerekek a tornasikerekért, hanem azt is, hogy mennyi munka, megaláztatás, frusztráció húzódik meg egy-egy elegáns ginger, légies gyűrűgyakorlat, hátborzongatóan precíz ugrás mögött.
A Fehér tenyér két testvér, Hajdu Szabolcs és öccse, Hajdu Zoltán így jöttem filmje, bár inkább utóbbi élményei jelennek meg a produkcióban, aki olimpiai kerettag volt a sportágban, főszereplőként részt vett a forgatáson, miközben a világ leghíresebb cirkuszában, a Las Vegas-i Cirque de Soleilban dolgozik artistaként.
Talán éppen az ő jelenléte miatt lett nagyon személyes és intim a Fehér tenyér, mely olyan fájdalmat, annyi érzést közvetít a néha már szinte steril képekkel, hogy az egy tucatnyi könnyes-bús hollywoodi filmet is megtöltene. De nem, a Fehér tenyérben minden dráma és fájdalom ellenére mindössze kétszer van sírás. Amikor a tízéves Dongó edzőjétől akkorát kap a lábára egy karddal, hogy lábán széles seb keletkezik, illetve amikor egy túlhajszolt kistornászt szintén karddal ver el az edző a megdöbbent lánytornászok szeme láttára. Érzelmeknek, magyarázkodásnak helye nincs a siker rögös útján – ezért nem vallja be a kisgyerek szűklátókörű szüleinek az edzői terrort, ezért viseli el még az otthoni megaláztatásokat is visszabeszélés nélkül. A tornász nem felesel, nem vág pofákat, nem kérdez: a tornász utasításokat kap, melyeket saját képességeihez mérten maximálisan végrehajt.
A Fehér tenyér nem hamupipőke-történet, nem a valóság elferdítése, ezért sem lehet biztos az ember abban, hogy az élettől utolsó esélyt kapó Dongó megnyeri-e a tornász VB-t, ezért nem tudhatjuk végig, hogy az edzői minőségben is tevékenykedő férfi vajon tudna-e örülni tanítványa, s egyben riválisa végső sikerének, mely skizofrén módon számára egyszerre lenne siker (edzőként), s bukás (versenyzőként). Ez a pazarul interpretált kettősség a film által sugallt ellentétpárok (gyerek-felnőtt, edző-sportoló, szülő-gyermek, múlt-jelen, régi és új értékrend) remek csúcspontja.
A torna világának és egy konkrét szereplőnek az ábrázolása mellett azonban nem életútfilmről van szó, pontosabban nem a karriertörténeten van a hangsúly. Szociológiai tanulmányt, dokumentumfilmet, pszichológiai esettanulmányt látunk, ezért a töredezettség, a merész vágások, ezért nem egységes, lineáris, egyértelműen áttekinthető a kompozíció. Hajdu rá eddig nem jellemző, kifejezetten bonyolult flashback technikával ugrál térben és időben, ám végig kontrol alatt tartja a fregmentumokból, visszaemlékezésekből építkező történetet. A tízéves éretlen gyerektornász; a lázadó, tornaterem háta mögött dacosan cigiző tini; s a már számos csalódáson áteső felnőtt párhuzamosan kerül bemutatásra öt különböző helyszínen és időpontban a debreceni csikóévektől a Las Vegas-i cirkuszsikerekig.
Hajdu képei borzasztóan beszédesek és plasztikusak: a tökéletesen szimmetrikusra szerkesztett tornaterem képe totálból, szuperközeli testrészekről (láb, kéz, térd, tenyér), látványos cirkuszi mutatvány múltban és jelenben. Nem beszélve a karakteres színészekről (tökéletes casting), aki maguk is megérnek egy-egy tanulmányt: a torász gyerekek, Hajdu Zoltán és az olimpiai bajnok Kyle Shewfelt, de mindenekelőtt az edzőként egyszerűen káprázatos Gheorge Dinica, aki úgy vette le a szerepét, mintha világéletében terrorizáló edző lett volna – manírok, elrontott pillanatok nélkül; olyan sterillé téve a karaktert, mint a fehér por a tornásztenyeret. A Fehér tenyér nüánszok híján tökéletes film – legyen bármely műfajba sorolva.
