A merész humorú vígjátékok és szemtelen műfajparódiák egyik nagymestere, Mel Brooks - akinek a nevét itthon leginkább az Űrgolyhókkal kapcsoljuk össze, de az ő munkája Az Ifjú Frankenstein és a Fényes nyergek is - 1968-ban debütált forgatókönyvíró-rendezőként a Producerekkel. Ez a film művészileg és elismerés szempontjából is élete főművének tekinthető, tőlünk nyugatabbra a mai napig kultstátusznak örvend, és meg is kapta érte a forgatókönyvírói Oscart. Bő három évtizeddel később, 2001-ben Brooksnak remek ötlete támadt: mivel a Producerek eleve egy zenés színdarab előállításáról szól, Susan Stroman rendezésében rendkívül sikeres, rekord mennyiségű Tony-díjat besöprő Broadway-musicallé adaptálta saját korábbi művét. Most pedig ennek a musicalnek készült el a filmadaptációja, Brooks forgatókönyvírói és Stroman rendezői közreműködésével.
Max Bialystock (Nathan Lane), az egykor sikeres Broadway-producer mára már csupán vagyonos idős hölgyeknek tett szexuális szolgálataiból finanszírozza sorra elhasaló darabjait. Új kollégája, Leo Bloom (Matthew Broderick) felhívja a figyelmét egy könyvelési eljárásra, amely szerint egy biztos bukással milliókat kereshetnek. Bialystock ezen fellelkesülve a világ legrosszabb darabját akarja színpadra állítani. A szökevény náci drámaíró, Franz Liebken (Will Ferrell) írásában, egy Hitlerről szóló vidám musicalben megfelelő alapanyagra talál, s ehhez egy olyan (történetesen meleg) rendezőt társít, akinek első dolga a német hadsereget testhezálló sztreccsnadrágba öltöztetni, és a történet végét megváltoztatni, mondván: ez mégiscsak a Broadway, ide happy end kell, a főszereplő nem veszítheti el a háborút! Bialystocknak és Bloomnak ezek után nem lenne más dolga, mint újdonsült titkárnőjükkel, az üresfejű bombázó Ullával (Uma Thurman) együtt hátradőlve nézni, ahogy méreteset bukik ez a jó ízlés írmagját is nélkülöző darab. Ám korántsem biztos, hogy a kritikusok és a nézők józan ítélőképességében bízni lehet...
Nemsokára alkalmunk lesz a 2005-ös filmverziót összemérni a színpadi változattal, ami nyáron végre nálunk is bemutatásra kerül. Addig is, a friss moziváltozatot az eredetivel összevetve megállapíthatjuk, hogy nem csak állja az összehasonlítást vele, de az összhatás tekintetében még felül is múlja azt. Közel háromnegyed órával hosszabb játékideje végett is több teret ad bizonyos karaktereknek a kibontakozásra. A ‘68-as változat Ullája csupán csinos dekoráció és alkalmi poénforrás volt, míg most befolyásoló hatása van a cselekményre. Liebkind karaktere is kidolgozottabb lett az új feldolgozásban, s ezt Will Ferrell úgy hálálja meg, hogy jó értelemben vett harsány ripacskodással lubickol a szerepben. Az új musicalbetétek is növelik a film értékét (a legemlékezetesebb közülük a járókeretes nénik táncjelenete), s nem mennek a sztori rovására. Viszont a régi film mellett szól, hogy Gene Wilder jóval őrültebben formálta meg Bloom szerepét, mint a szintén remek, de túlságosan ártatlan Matthew Broderick, és hogy a lezárás határozottabb volt az alapul szolgáló moziban.
A Producerek összes inkarnációját, így az új verziót is érhetik olyan vádak, miszerint viccet csinál egy kegyetlen és szomorú témából, a náci Németországból. Ezen vádak már csak azért sem jogosak, mert Brooks mindezzel azt a tézist bizonyítja be, hogy a showbusiness egyes képviselői semmiféle lealacsonyodástól nem riadnak vissza az áhított siker érdekében (azzal a módosítással, hogy ebben a konkrét esetben a bukás jelenti a sikert). És napjainkban, az Oscarra gyúró filmeket futószalagon gyártó sikerhajhász filmcézárok és a nézettségi mutatók emelése érdekében igénytelenebb műsorokat képernyőre tűző kereskedelmi televíziók korában ez a felvetés még aktuálisabb, mint valaha. Érdemes ebbe belegondolnunk, miközben önfeledten szórakozunk a téma elé görbe tükröt tevő Producereken.
