Steven Spielberg-Tom Cruise páros legújabb közös munkája az év egyik legnagyobb blockbuster sikerét, de legalábbis leghangosabb durranását ígérte. Már a május közepén odaítélt Golden Trailer-díjak (legjobb akció és 2005 legnagyobb sikere) megelőlegezték a szakma bizalmát, pedig Spielberg jó előre kijelentette (figyelmeztetett?), hogy a történet gyújtópontjába a családi drámát helyezi, s ebbe igyekszik beleoltani a sci-fit – magyarán lesz sírás-rívás, veszekedés, gettó-folklór, egyebek, aztán majd úgy mellékesen egyszer jönnek az ufók is.
Pedig néhány hibridtől eltekintve, elég markánsan el lehet választani Hollywood egykori fenegyerekének (mára szinte mindenhatójának) akciófilmjeit (Az elveszett frigyláda fosztogatói/Indiana Jones-trilógia, Jurassic Park) a líraibb alkotásoktól (A nap birodalma, Örökké, Schindler listája, Bíborszín), így a közönség mindig jó előre tudta, mire számíthat. A pátosszal teli akciófilm, mint torzszülött árva főleg az elmúlt években hódított magának teret Armageddon), mellyel Hollywood új közönségrétegeket igyekszik megszólítani, s moziba tuszkolni az akciófilm zsáner zászlaja alatt.
H.G. Wells 1898-ban publikált és Orson Welles rádiójátéka révén végleg médiatörténelemmé vált munkája tökéletesen adaptálható a mai mainstream elvárások szerint – mondhatni ordít a megfilmesítésért. A messzi-messzi galaxisból földönkívüliek hada lesi minden mozdulatunkat, majd egy szép napon elérkezettnek látják az időt a Föld leigázására, és az emberiség kiirtására. Az emberek – különösképpen az Egyesült Államok – persze mindenre felkészültnek érzi magát, ezért is meglepő a látványos kudarc, amelyet a világ vezető hatalma és annak hadserege a kétnapos blitzkrieg során elszenved (kis irónia és utalás a napi politikára). Az emberek pánikszerűen menekülnek a villámlással a földre katapultált, majd onnan kirobbanó és rögtön minden mozgót szétlövő organikus robotok elől – elég csekély túlélési mutatókat produkálva.
A hanyag családapát éppen gyereknevelés közben zavarja meg a világvége, még szerencse, hogy bosszankodás helyett autóba vágja magát, s menekülőre fogja – bár maga sem tudja hova, mert a halál mindenhol utoléri.
A Világok harcában néhány rendkívüli pillanat mellett bőven akad arcpirító sületlenség és bosszantó következetlenség. A legsikerültebb jelenetek a pánik, a menekülés, a káosz pillanatai, itt fog meg valami izgalmasat a rendező, érzi, hogy a tömeghisztéria ábrázolásához mi szükséges, és milyen az, amikor az emberből előtör az állat, ember ember ellen fordul. Kár, hogy az akció szinte kínosan száműzésre került a moziból, a feszengős családi jelenetekben pedig fájdalmasan feltűnő Cruise, khm visszafogott alakítása. Leszögezném ugyanakkor, hogy Spielberg nem csinált a történetből nemzeti hozsannát, érzelmes Amerika-himnuszt, egy második A függetlenség napjat tele fullasztóan gagyi patetikus patriotizmussal. A Világok harca, csonka családok, elvált apák felelősségéről szól esti mese, amelyben a papa nem ismer egyetlen altatódalt sem, ezért inkább szörnyes történettel igyekszik álomba ringatni csemetéjét. Ez az ellentmondás jellemzi az egész filmet is…
