Jerry (Shia LaBeouf) és Rachel (Michelle Monaghan) két idegen, akiket összehoz egy rejtélyes telefonhívás. A hívó fél egy nő, akit egyikük sem ismer, és aki az életüket és a családjukat fenyegetve egyre veszélyesebb helyzetekbe hajszolja őket.
Gregory Hoblit mellett az elmúlt évtized legkellemesebb hollywoodi thriller-iparosa a Jade és a Miami helyszínelők nyomozójával semmilyen rokoni kapcsolatot nem ápoló D. J. Caruso. De míg a Legbelső félelem rendezőjének igazi terepe a műfaj tárgyalótermi drámával vegyített, egyetlen zárócsavarra kihegyezett verziója – pedig próbált ő sci-fit és misztikus sorozatgyilkos-filmet is, utóbbi egész élvezetes –, Caruso az Igazság helyett óta már-már szerzőinek tekinthető vehemenciával trappol keresztül a thriller tematikus alműfajain, hogy aztán a Disturbiával Spielberg védőszárnyai alatt kezdjen elmélkedni Hitchcock örökségének aktualizálhatóságán és az aktualizálás mikéntjén.
A Hátsó ablak nemhivatalos remake-jének – kevésbé szépen: utánérzés, nyúlás, plágium – receptje, úgy tűnik, működőképesnek bizonyult, és visszaköszön a Sasszemben is: vedd a Mester egyik klasszikusát – ez jelen esetben A férfi, aki túl sokat tudott, illetve az „ártatlanul menekülő férfi (és nő)” narratív sablonja – helyezd kortárs közegbe, fűszerezd hi-tech kütyükkel meg Shia LaBeouffel és aktualizáld, amennyire csak tudod. A Sasszemhez képest a Disturbia még csak kóstoló volt: a szuburbán szorongást az egész USA területére kiterjedő, megalapozott paranoia váltja, a lábra szerelt jeladó helyét átveszik a mobiltelefonok és térfigyelő kamerák milliói, a pszichopata szomszéddal folytatott párharc pedig itt már robbanásokkal és autós üldözésekkel felpörgetett menekülés az amerikai titkosszolgálat és egyéb emberbarát szervezetek elől. Míg a Disturbia csak metaforikusan utalt az Ígéret poszt-911 Földjét jellemző xenofóbiájára, Patriot Actra és morális válságra, a Sasszem már leplezetlenül odamondogat, még ha nem is Michael Moore módjára: legalább olyan fontos tünetfilmje a tengerentúli állapotoknak, mint A sötét lovag címen ismert zseniális moralitásjáték, s élét még a gyomorforgatóan giccses zárójelenetek is alig tompítják. Utóbbiak, ha nagyon akarom, tekinthetőek akár a Hitchcock által is kedvelt ambivalens zárlatok adekvát megfelelőinek.
Ám míg epigonnak meglehetősen silány – a korai De Palma fényében különösen az – és filmjének legkínosabb pillanatait éppen az elődökből átemelt szcénák adják (mint az eredeti koncertjelenetének szinte paródiába hajló újrája vagy a gyilkos kisrepülőgép támadása), Caruso egész sokat kihoz a paranoia-thriller sablonjaiból, még ha nem is ugorja át a hetvenes években igen magasra tornázott lécet. A főhősöket manipuláló, női hangon megszólaló arctalan hatalom a technika eszközein keresztül megnyilvánuló erőfitogtatásai képesek fenntartani az elvárt borzongás-szintet, s a sci-fibe – konkrétan: 2001 - Űrodüsszeia-hommage-ba – torkolló cselekmény még a vadabb ötleteket is elfogadható magyarázattal gyömöszöli le a néző torkán, minduntalan reflektálva az új évezred átlagemberének végletes kiszolgáltatottságára, melyhez képest a Magánbeszélgetés fináléja szinte már optimista látomás.
A Sasszem elsősorban utóbbiak, és nem Hitchcock „megidézése” miatt élvezhető mozi.
