A San Salvador-i mindennapokban, ha valaki egy bandának szenteli az életét, azt a másik bármikor elveheti. Christian Poveda dokumentumfilmje a Tizennyolcasok egy maroknyi tagját teszi a középpontba, azonban hogy megérik-e a film végét, azt senki sem tudná előre megmondani.

Az Őrült életek egy virrasztással kezdődik, és egy percre sem hagyja maga mögött a halál árnyékát. A San Salvador-i mindennapokban, ha valaki egy bandának szenteli az életét, azt a másik bármikor elveheti. Christian Poveda dokumentumfilmje a Tizennyolcasok egy maroknyi tagját teszi a középpontba, azonban hogy megérik-e a film végét, azt senki sem tudná előre megmondani.


Az olasz Gomorra szinte egyöntetű elismerést kapott, amiért képes volt bemutatni azt az egészen embertelen nyomást, amit a nápolyi szervezett bűnözés gyakorol átlagos és kevésbé átlagos emberekre. Az Őrült életek valós képkockáin ugyanúgy megvan ez a fullasztó érzés, anélkül, hogy látnánk akár egy fegyvert vagy egy köteg pénzt. A kábítószer is csak jelzésértékűen bukkan fel: ezeknek az embereknek a bűnözés nem a megélhetést biztosítja, hanem ez a megélhetés maga. A film során több gyerek is születik – önkéntelenül is katonák lesznek egy háborúban. Egy szereplő nem ismeri a saját apját, sőt még tulajdon anyja sem tudja, hogy ki volt az. Az egyik bandatag édesanyja csak legyint, amikor a hivatalban férjéről kérdezik. Gyerekek maradnak árván, amikor egy pár mindkét tagja börtönbe kerül. Mindeközben pedig egyre kevesebb bandatag éli meg a harmincat: San Salvadorban a gyilkosságok éves száma stabilan négyszáz felett van.


Poveda kamerája nem fordul el semmitől. Nem fordul el az utcákon fekvő hulláktól, a cseppnyi reményt nyújtó szemműtéttől, a szedett-vedett házikóban, születésnapi ajándékként izzadó sztriptíztáncosnőtől, a kopasz fejeket tetováló kéztől. Kevés felkavaróbb dokumentumfilmet láttam életemben.

Klág Dávid

A filmet jelenleg egy mozi sem játssza.