A cím az áldokumentumfilm riportalanyára vonatkozik, Daiszatóra, a negyvenes átlagemberre, aki gyenge lábakon áll az emberi kapcsolatok és az önbizalom terén. Mégis ő „a legnagyobb japán”, aki szembeszáll a Japánt időről időre megszálló hatalmas szörnyekkel.

A magyar nézők előtt Kitano Takesi mint rendező és színész lehet ismerős, noha az utóbbi harminc év japán popkultúrájának megkerülhetetlen alakja valójában polihisztor, akinek munkássága a festészettől a könyv- és újságíráson át a stand-up comedy helyi megfelelőjéig (ún. manzai) terjed. A legnagyobb japánért felelős Macumoto Hitosi humorista-szupersztárnak számít hazájában, aki a ’80-as évek elején alakult és máig aktív Downtown nevű manzai-formáció egyik tagjaként szerzett hírnevet magának, és Kitanóhoz hasonlóan elsősorban televíziós személyiségként ismert az országban. Macumoto debütáló nagyjátékfilmje nemcsak annyiban hasonlít Beat Takesi majd’ összes mozijára, hogy egy személyben rendezője, írója és főszereplője is annak, de humorszemléletét tekintve is rárímel a fapofájú nippon mester munkáira.


A legnagyobb japán első húsz percében egy forgatócsoport hosszasan interjúztat egy kissé leharcolt, hosszú hajú, negyvenes férfit, aki teljesen hétköznapi, eseménytelen életet él Tokió külvárosában. Egy rejtélyes telefonhívás félbeszakítja a kérdezz-feleleket, a főhős Daiszató eltávozik, a stáb követi, a nézőközönség pedig perceken belül értesül arról, hogy a tökéletesen érdektelen úriember maga az elektromos energia hatására gigantikussá terebélyesedő címszereplő, aki hivatalból védelmezi nemzetét az időszakosan felbukkanó CGI-óriásszörnyektől. A továbbiakban nem változik a dramaturgia sormintája, animált csatajelenet áldokumentumfilm-betétet követ, amelyben Daiszatón kívül a családtagok és a városlakók is szerepet kapnak.


Macumoto zavarba ejtően szabálytalan, kíméletlen szatírája az abszurd humor segítségével mesél Japán megváltozott értékszemléletéről, ahol a társadalom mélységesen megveti az ország megmentőjét pusztán azért, mert az élőben közvetített csata nem volt elég izgalmas, vagy mert túlzottan nagy károkozással járt egy viadal. Az alulfizetett, kiégett szuperhős-közszolgának – szemben a felmenőivel – manapság már csupán reklámértéke van (lásd a címszereplő testén elhelyezett hirdetéseket), igazi ellenfeleit pedig nem a groteszk monstrumok, hanem a tévé előtt ülők jelentik: a valódi harc a nézettségért folyik.


A legnagyobb japán bennfentes szövegközi utalásai alighanem elvesznek az anyaországon kívül: a kaidzsu-eigák (japán szörnyfilmek) vagy épp a kultszínész Takeucsi Riki (lásd a lábra nőtt fejjel ellátott teremtmény arcát) rajongói valószínűleg ugyanolyan kevesen vannak, mint Ultraman vagy az ún. super sentai-sorozatok (lásd a paródiába forduló, kacagtató zárójelenetet) szerelmesei. Ha van valami hibája Macumoto hibbant mozijának, akkor az a lokalitás: a helyi popkulturális kikacsintások inkább megnehezítik, mintsem megkönnyítik a befogadást.

Teszár Dávid

A filmet jelenleg egy mozi sem játssza.