Emlékek, szerelmek, szenvedély, parfümök, szabásminták. 1950-es évek Párizsában járunk, Coco Chanel már 70 éves, de még most is hihetetlen számára, hogyan vált a divat világának királynőjévé.

Ha olyan neveket kellene sorolni, akik nélkül egészen biztosan más lett volna a XX. század, gond nélkül meg lehetne tölteni ezt az oldalt, de arra nem vennék mérget, hogy az első húszban lenne akár csak egy női név is. Valljuk be, harcos kedvű férfiak többet tettek érte, hogy a század, melyben születtünk, olyan lett, amilyen. Mindenesetre Marie Curie, Marilyn Monroe, Teréz anya és Margaret Thatcher mellett Coco Chanel a soványka női mezőny egyik tuti befutója.


Anne Fontaine filmje, a Coco Chanel a divatnagyasszony életének azt a szakaszát mutatja be, amikor egy vidéki mulató színpadáról egy Párizs környéki nemesi kastély érintésével eljut a fővárosba, és megnyitja első szalonját. A címszereplő felől nézve az öntudatra ébredés, valójában azonban a női emancipáció története ez. A függésből a függetlenségbe vezető út Coco számára is férfiakkal volt kikövezve; a dekoltázsba papírpénzt dugdosó ittas kuncsaftok kegyeiért küzdeni csak egy fokkal rosszabb, mint egy nemesi birtokon kitartott ágyasnak lenni, akit a vendégek érkezésekor felzavarnak a szobába, hogy szégyent ne hozzon a ház urára. De bármilyen elnyomó is a rendszer, választás mindig van: Coco nem elégszik meg azzal, hogy kiváltságos a cselédek közt, helyzetét arra használja, hogy figyeljen és tanuljon. Ez a lassú folyású film érzékletesen mutatja be, hogyan tanul egy éles eszű, kreatív nő, amikor hátraküldik a vokálba, holott minden ízében arra hivatott, hogy szólót énekeljen. A film nem bővelkedik fordulatokban, inkább epizódok láncolatából áll: Coco figyel az úri partikon, a lóversenyen, a vadászaton, az erdei pikniken és a plázson korzózás közben. Figyel, és tanul. Divatról, nőkről, férfiakról, kapcsolatokról. Lassacskán kialakítja saját stílusát, ami mindenben szembe megy a konvenciókkal: egyszerű, elegáns, fekete-fehér viseleteket gondol ki, vászoningeket és cselédruhákat alakít át, hatalmas, tüllös–bokrétás fejfedők helyett kis karimájú, diszkrét kalapokat ajánl a dámáknak, és általános megdöbbenésre nadrágot visel lovagláshoz. Hiába mondják neki, hogy a nők másképp öltözködnek, mint a férfiak, tudja, hogy a ruha, amiben nem kapni levegőt, a kalap, ami elvonja a figyelmet az arcról, így kikerülhetővé teszi a szemkontaktust, és a maxi szoknya, amiben férfi segítsége nélkül nem lehet felülni a lóra nem a nőiesség szimbólumai, hanem az alárendeltségé.


Audrey Tautou-hoz remekül illik a stílusát kereső nő karaktere, aki szivacsként szívja magába az élményeket, hogy később hivalkodás nélkül hódítsa meg a világot visszafogott bájával és sugározó eleganciájával. Hogy a nadrágkosztümön, a kis fekete ruhán és a miniszoknyán kívül mit köszönhetünk még Chanelnek? A nőt, aki nem a férfiakhoz való viszonyában, hanem önmagához mérve határozza meg a létét.