Amikor egy férfi (Aaron Eckhart) és egy nő (Helena Bonham Carter) egy esküvői fogadáson megismerkednek egymással, a spontán kialakuló szexuális vonzalom egy motelszobába sodorja őket.

Richard Linklater, az X-generáció elkötelezett krónikása 1995-ben a Mielőtt felkel a Nappal új fejezetet nyitott a romantikus filmek történetében. Bizonyára sokan emlékeznek Jesse (Ethan Hawke) és Celine (Julie Delpy) önfeledt csatangolására az osztrák főváros utcáin, és szomorú hajnali búcsújukra a bécsi pályaudvaron. A szerelmesek a közeli viszontlátás ígéretével válnak el egymástól, de majd’ egy évtizednek kellett eltelnie, hogy újra találkozzanak, ezúttal Párizsban. Ez már a nem kevésbé emlékezetes folytatás, a Mielőtt lemegy a Nap meséje, amely az első részhez méltón és a nézői várakozásoknak tökéletesen eleget téve zárja le a kamaszkori ábrándokkal leszámoló, a felnőtt életben és a párkapcsolatokban csalódott férfi és nő történetét.


Hans Canosa a linklateri hagyományokat folytatva vezet be minket az emberi sorsok útvesztőibe, ám ő a múltat és a jelent egy filmbe, sőt olykor egyetlen képkockába sűríti. Hősei, a férfi (Aaron Eckhart) és a nő (Helena Bonham Carter) – a nevüktől megfosztott karakterek az emberi drámák hétköznapiságának érzetét erősítik, s némileg ellentmondásos módon éppen ezzel az elidegenítő effektussal késztetik a nézőt a lehető legteljesebb azonosulásra – egy New York-i esküvőn ismerkednek meg. Végigbeszélgetik az éjszakát, a kölcsönös vonzalom nyilvánvaló, s bár otthon mindkettőjüket várja valaki, a hajnal a nő hotelszobájában éri őket. A mindennemű bárgyú romantikát és olcsó közhelyeket mellőző, sorsszerű találkozást egy még prózaibb búcsú követi, ám az egész filmen átívelő dramaturgiai játék az osztott képernyővel többértelművé teszi a befejezést.


Canosa filmjének a legszembeötlőbb (elbeszélés)technikai sajátossága ugyanis a kettéosztott képernyő, amelyet nagyon tudatosan és precízen használ. Hol a jelen idejű cselekményt mutatja két nézőpontból, hol a jelen és a megtörtént/elképzelt/vágyott múlt képkockáit helyezi egymás mellé, hol a két főszereplő gondolatainak képi kivetülését állítja párhuzamba a valós eseményekkel. A figyelemre méltó kísérlet olykor jól működik, a két újabb (néma) szereplőt bevonó múlt felidézésekor viszont inkább erőltetett és zavaró. Teljesen felesleges ugyanis Bonham Carter és Eckhart erőteljes kettősét a kissé hatásvadász képekkel megbontani. Kettejük között szinte az első pillanattól vágni lehet a levegőt, s bár mindketten pazar filmográfiával és nem kevés emlékezetes szereppel a hátuk mögött bújtak Canosa negyven felé közeledő, névtelen, szereleméhes figuráinak bőrébe, remek párosuk újraértelmezi minden korábbi alakításukat, s a filmet az emlékezetes darabok közé emeli.

Zsigmond Nóra

A filmet jelenleg egy mozi sem játssza.