Míg Manny és Ellie egy minimamut érkezését várják, Sid, a lajhár a maga eszetlen módján alapít családot: elcsór néhány dínótojást; Diego viszont azon töri a fejét, nem vész-e ki belőle minden vadság, ha tovább marad barátai társaságában.
A trilógiák harmadik része gyakran a katasztrófa, legalábbis súlyos csalódás szinonimája; ezúttal ez szerencsére nem igaz. Bár a Jégkorszakon is egyértelműen érezhetők a kifáradás jelei (ezért is dobták fel jó sok dinoszaurusszal), azért még a harmadik epizód is vállalhatóra sikeredett. Hőseink tehát az unalom elkerülése végett Az elveszett világ kalandoraiként a Jurassic Park 3. dinoszauruszaival randevúznak egy klasszikus „mentsük meg a barátunkat” kalandban (Sid ugyanis tojásokat, illetve azokból kikelő kis T-Rexeket szerzett, és anyuci nagyon dühös), amely a szokásosnál több akciójelenetet is kínál. Ezek a korrektül levezényelt szekvenciák kellőképpen látványosak és izgalmasak ahhoz, hogy elvigyék a hátukon a filmet; kár, hogy túl sok újdonsággal nem szolgálnak (kötélen a szakadék fölött, repülés őslények hátán, hócsúszda, mozgó sziklalemezek és így tovább). A harmadik dimenzió nem ront, különösebben nem is javít az összképen: szerencsére a rendezés ezúttal sem arra utazik, hogy tárgyakat nyomjanak a közönség képébe, inkább csak a méretek és mélységek, magasságok érzékeltetésére szolgál.
Az alibitörténeten felül, mint mindegyik epizódban, akad némi, a gyerekeknek szóló meséktől szokatlan, így dicséretes, bár felszínes családi dráma is, konkrétan Manny és Ellie famíliájában (ezúttal férfi és nő különbsége és a gyerekvárás, vajúdás a téma, hiszen legkésőbb a Harmadik Shrek óta tudjuk, hogy a harmadik részek szükségszerű tartozékai a csemeték). Ez ad súlyt a történéseknek, emiatt érdekel bennünket egyáltalán, hogy mi történik szereplőinkkel – kár, hogy a mamutok mellett a másik két régi jó ismerős gondjai kevésbé érdekesek (Diego problémája és annak megoldása a szokásosnál is felszínesebb). Szerencsére az új szereplő, a Buck nevezetű, enyhén zakkant menyét elviszi a prímet, akinek az élete ős-Ahab kapitányként a Nagy Fehér Szörnyeteggel való küzdelemről szól.
Az ezúttal valamivel laposabb humor főként a gyerekeket célozza, bár a Blue Sky stúdió védjegyeként néhány zseniális poén itt is akad. Ugyan számos szójáték elvész a fordításban (Diego személyes válságának – „losing edge” – szó szerinti megjelenítésétől például egy pillangó „coming out”-jáig), kapunk cserébe számos hülye magyar szóviccet. A motkány és a makk kapcsán pedig a második részben már érezhető volt, hogy minden patront eldurrogtattak, ezért az alkotók igyekeznek feldobni ezt a mellékszálat némi motkánylány-vonallal; a közönség reakciója a figurára az eddigi harsány nevetés helyett így is inkább csak mosolygás marad. A film végén is így jövünk ki a világból: bár a gyerekeknek nagyon tetszett, mi semmi nagyon emlékezeteset nem láttunk, de kínosan sem éreztük magunkat, sőt még arra is van esély, hogy egészen jól szórakoztunk.
