A metrórablók vezetője (John Travolta) nagyon is tudja, mit akar. Tervének minden eleme pontosan illeszkedik, ravasz és kegyetlen. A közlekedési vállalat egyik alkalmazottját (Denzel Washington) szemeli ki magának, attól kezdve csak vele hajlandó tárgyalni. Ám a tárgyalásnak nincs sok értelme. Hamarosan megkezdődik a hajsza a föld alatt.
John Godey – eredeti nevén Morton Freegood és jelen film mellett neki köszönhetjük a Walter Hill-féle Johnny, a jóarcú alapregényét is – 1973-as megjelenésű thrillere és annak első adaptációja kétségkívül a modern bűnügyi irodalom/film egyik legfontosabb alapvetései. A regény forgatókönyvszerű minimalizmusának minden sorából tömény feszültség árad, miközben vaskos tablót kapunk korának New Yorkjáról is: az eltérített metrószerelvény utasai ugyanúgy precíz társadalmi keresztmetszetként szolgálnak, mint a Spike Lee-féle A belső ember zseniális setupjának érintettjei. Az adaptációknak ezidáig éppen ez a tablószerűség esett áldozatául, bár a Walter Matthau főszereplésével készült 1974-es, azonos című verzió jó érzékkel emelte előtérbe a legizgalmasabb karaktereket, s nem átallott néhány kisrealista közjátékot is megtartani. A legfrissebb verziót – a sztorit 1998-ban tévéfilmként is újragondolták – jegyző Tony Scottnak már eszébe sem jutott ilyesmi.
A 2009-es Hajsza a föld alatt alkotói lényegében mindent lenyesegettek az eredeti alapanyagról, ami azt valóban izgalmassá tette. A négy rosszarcú közül – akik annakidején, Tarantinót is megihletve, színneveken szólították egymást – csupán a John Travolta alakította főszervező emelkedik ki, és az új verzió alig több az ő és a Denzel Washington által prezentált diszpécser párharcánál. A többiek, ahogy a metró utasai is, csupán egy-egy olcsó gegre hivatott statiszták a háttérben, míg a két főhős magasröptűnek szánt dialógusokban értekezik a lelkiismeret és a pénzügyi világ kérdéseiről – nem mellékesen megerősítve, hogy a kortárs tömegfilm Gonosz-képét immár véglegesen a Wall Street-i tőzsdespekulánsokban találta meg. Mindezen túl a mű korszellemhez-igazítása során megtörténtek a legkézenfekvőbb változtatások is: az egy lélegzetvételre jutó „fuck” szócskák száma megsokszorozódott, az eredetiben szereplő, csekély számú akciójelenetek hossza úgyszintén, miközben túszok kivégzésének ügyében is jóval kevesebb a habozás. Míg az eredetiben a pengeéles elmével felszerelt főszervező és a dühöngő pszichopata két külön figura volt, ezeket a szerepeket most Travolta Rydere egyszerre tölti be, de jelenléte a vásznon mégis csupán keménynek szánt ripacskodásból áll. Scott már egyszer sikeresen vászonra vitte egy beteg és egy józan elme küzdelmét – bár A rajongó működőképessége nagyban múlt az antagonistát alakító De Nirón is –, viszont itt kínos módon elbukik, legalább annyira a színészei, mint a forgatókönyv hibájából.
A legfrissebb Hajsza a föld alatt olyan, mintha a bespeedezett Spike Lee elkészítette volna A belső ember straight-to-video folytatását: a klipesre hangolt akciókban nincs hiba – Scott-tól ezt is várjuk –, de minden, ami köztük van, vagy kíméletlenül didaktikus, vagy egyszerűen kong az ürességtől, mint a garázsba tartó utolsó metró. Ráadásképp felesleges is.
