Leonard (Joaquin Phoenix) egy szerelmi csalódást követően visszaköltözik gyermekkorának színhelyére. Két nővel ismerkedik meg. Egyikük Michelle (Gwyneth Paltrow), a rejtélyes szomszéd, aki az egzotikumot és másságot képviseli. A másik Sandra (Vinessa Shaw), egy üzletember bájos és odaadó lánya, aki azon igyekszik, hogy megvásárolja családjának vegytisztító vállalkozását.
Adva van „A” halmaz, a lúzer pasik halmaza, és „B” halmaz, a klassz csajokat bevonzó hímek halmaza. Első hallásra talán úgy tűnik, hogy a két halmaznak nem lehet közös eleme, pedig a metszetük – és ez már a „humán science fiction” kategóriába tartozik – nagyon is kövér. Ebből a csoportból való a Két szerető szerelmi háromszögének hím tagja, Leonard (Joaquin Phoenix), aki képtelen összekaparni magát egy évekkel ezelőtti csalódás óta; depressziósan bandukol az utcákon, néha beugrik a jéghideg tengerbe, hátha nem menti ki senki, utána meg vizesen hazakullog a szüleihez, akik férfiból gyerekbe összement, hülye fiúkat istápolják. Ámde, ahogyan ez lenni szokott, a sebeiket nyalogató, szánalmas férfiak egyes nőkből előhívják az anyai ösztönt, hiszen a megmentő szerepkör jobban körvonalazható és egyszerűbben kivitelezhető, mint az egyenrangú társ szerepe, ráadásul a legtöbb lány ezt a mintát otthonról hozza, csak meg kell nézni, hogyan pátyolgatják a „mindent megteszek a családért” anyukák a semmirekellő, látens alkoholista, sörhasat eresztő apukákat.
De félre a társadalom-elemzéssel, Phoenix karakterére, amikor férfiassága nullpontjára ér úgy ragadnak a bombanők, mint bögöly a légypapírra. Először szülei találnak neki a család baráti köréből egy kedves, jól nevelt, a zsidó hagyományokat ápoló, barna szépséget (Vinessa Shaw), majd a lépcsőházban összefut egy másik angyallal (Gwyneth Paltrow), aki éppen belebukni látszik egy kőgazdag, házas emberrel folytatott viszonyba, ezért kapóra jön neki a „csúnya fiú”, akit a lányok előszeretettel használnak lelki szemetesládának. A csúnya fiúról persze lassan kiderül, hogy a lepedő ördöge, emellett jó a humora és kellemes társaság. Minden adva van tehát a szerelmi háromszöghöz és a könnyes melodrámához.
Most arról kell beszélnem, hogy miért rossz ez a film, túl azon, hogy vontatott, kiszámítható és sablonos. James Gray állandó belépővel bír a Cannes-i Filmfesztiválra, ebből és a Cézár-díj jelölésekből úgy tűnik, művészieskedő stílusát benyalták a franciák. Pedig a depressziót sötét, ködös képekkel és novemberi hangulattal festeni alá, vagy a fényeléssel, díszletekkel és jelmezekkel eldönthetetlenné tenni, hogy a film napjainkban játszódik vagy a nyolcvanas években, éppúgy nem nagy találmány, mint megidézni a Hátsó ablakot, aztán nem kezdeni semmit ezzel a klasszikus idézettel. A szépreményű Joaquin Phoenix jobban tenné, ha még egyszer átgondolná, hogy valóban evvel a filmmel akar-e visszavonulni, mert ez jóindulattal sem tekinthető a csúcson történő kiszállásnak.
