Buta leegyszerűsítéssel a kortárs dán film két színésszel azonosítható, a csendes intenzitású Ulrich Thomsen és a nála jóval harsányabb, játékosabb Nikolaj Lie Kaas személyével, Nem véletlen, hogy már sokadszorra szerepelnek együtt, hiszen bármit el tudnak eljátszani – szinte bármit.


A dán film látványos sikere nyilván több tényezőre vezethető vissza, úgyis, mint a bőkezű állami támogatásra és jól bejáratott hazai és külföldi forgalmazásra, és főleg a tehetségek helyén való kezelésére, legyen szó színészekről vagy rendezőkről. Ezt láthatjuk mi kívülről, de nyilván van, akinek fejébe száll a siker, hisz emberek vagyunk. Rossz nyelvek szerint a Kiságyúk rendező karakterét elsősorban a dán film abszolút sztárjáról és felfuttatójáról, Lars von Trierről mintázták, az (ön)irónia tehát adott, a kérdés csak az, mennyire átfogó és mélyreható. Tomas Villum Jensen filmje könnyed vígjáték, és ez nagyjából meg is adja a választ, bár a forgatókönyvíró személye ennél sokkal többet ígért. Anders Thomas Jensenről van szó – ők ketten csak névrokonok –, aki rendezőként a Zöld henteseket és a zseniálisan gonosz Ádám almáit jegyezte, szintén Thomsen és Lie Kaas szereplésével, így joggal várhattunk valami maró gúnnyal átitatott szatírát, de talán túl magasak az elvárásaink, pont azért, mert dán filmről beszélünk.


Hősünk Claus Volter (Nikolaj Lie Kaas), a golfkocsival rohangáló, nárcisztikus rendező, akinek legutóbbi alkotását dicsérte a kritika, de egy hét alatt úgy csak húszan nézték meg országos szinten – és pár snittből is kiderül, hogy miért. A kevés nézők egyike a kamionos bajuszú, idegbeteg elvált melós, Tonny (Ulrich Thomsen), aki nehezen kivívott láthatási ideje alatt két gyerekével ült be a filmre, majd az élmény hatása alatt visszakövetelné a mozijegyek árát. Amikor egy forgatáson személyesen hajtaná be járandóságát, a rendező hibájából súlyosan megsérül, és ezzel paradox módon nyertes helyzetbe kerül. A vaskos kártérítésről lemondva eléri, hogy ő lehessen Volter új filmjének társrendezője és társforgatókönyvírója. Innentől kezdve folyton összecsap a közember pocsék ízlése és az értelmiségi filmes elvont művészkedése, a stáb pedig habozás nélkül az előző mellé áll, hiszen lehet lőni, robbantani és a dialógusokat is végre mindenki érti. Az eredmény így is pocsék – külön geg az ingatlanügynök báty révén feldúsított szöveg –, csak a szarkazmus nem elég maró, pedig mindenki habozás nélkül csinál hülyét magából. Thomsen és Lie Kaas persze most is zseniális, előbbi harcsabajuszával és aranyfogával szinte felismerhetetlen, és újra bebizonyítja, hogy tökéletesen átlagos külseje ellenére milyen hihetetlenül sokrétű. Nagyobb gond a történettel sincsen, bár a két női főszereplő, a könnyen befolyásolható díva és az egyszerű, de megbízható munkáslány karaktere éppenséggel nélkülöz mindenfajta árnyaltságot, de mindez nem róluk szól, hanem két jól megtermett ego harcáról, és két csapnivaló ízlés szembeállításáról. A tény azonban, hogy a film kasszasiker lett odahaza Dániában, mindenesetre azt jelzi, hogy készítői valamire csak rátapintottak…

Vízer Balázs