A távoli jövőben játszódó filmben a főhős, a háborús veterán a Pandora nevű bolygóra utazik. A bolygó lakói, a Na’vik az emberhez hasonló faj – de nyelvük és kultúrájuk különbözik a miénktől. Ebben a gyönyörű és halálos veszélyeket rejtő világban a földieknek nagyon nagy árat kell fizetniük a túlélésért.
Akik annak idején a kicsi, szőrös ewokoknak drukkoltak a birodalmi rohamosztagosok és lépegetők elleni harcuk során a távoli Endor bolygó holdján – és ki nem? –, azok most újraélheti a jövőbeli csillagközi kalandokat, csak sokkal, de sokkal magasabb, artikuláltabb és kékebb lényekkel.
James Cameronnak mindig is jól állt a kék szín, kezdve a Terminátor metálkék világától A bolygó neve: Halál hasonló csillogásán át utolsó játékfilmjéig, a 12 évvel ezelőtt készített Titanicig, és akkor a rendező az elmúlt években felvett mélytengeri dokumentumfilmjeiről nem is értekeztünk. És persze poénkodhatnánk a blue screen technológián is, amely az avatárokat és a bennszülötteket játszó színészek életre keltéséhez szükségeltetett a vásznon, mivel a film szinte minden jelenete valamilyen módon a számítógépes technológiának köszönheti létét, hiszen ma már ezt is lehet. 15 évvel ezelőtt, amikor Cameron megálmodta az Avatar történetét és papírra vetette az első forgatókönyvvázlatot, ezt még nem lehetett, mivel az itt elképzelt világ megteremtése részben lehetetlen, részben elképesztően drága lett volna. Az idő azonban a karrierjét makettépítőként, illetve trükkmesterként kezdő Cameront igazolta, hiszen a hollywoodi filmgyártás mintha kifejezetten azért fejlődött volna úgy technikailag, ahogy fejlődött, hogy ez a mozi megszülethessen. Igaz, ez így is a valaha elkészített legdrágább alkotás – és jó eséllyel pont a Titanicot lekörözve a legnagyobb bevételt is ez fogja hozni –, más kérdés, hogy a marketingjét meghatározó kissé fennhéjázó állítás, mely szerint magát a filmgyártást is teljes mértékben meg fogja újítani, igaz-e.
Lehet, hogy technikai értelemben az Avatar forradalmian új, bár az embernek a valóban lélegzetelállító képeket nézve inkább az az érzése támad, hogy sokkal inkább az elmúlt évek eredményeinek összegzéséről, illetve tökéletesítéséről van szó. A történet azonban aligha újszerű, sőt! Hányszor láttuk már az egyszerű, de nyíltszívű (amerikai) hőst, aki a bennszülöttek közé keveredik, akik befogadják és átnevelik a maguk őszinte, nyílt és természetközeli életmódjukra, hogy aztán az anyagiasságot és romlottságot képviselő saját népe ellen forduljon, sőt, a harcot vezérként vezesse. Ilyen volt Richard Harris-szel A sziúk fogságában, majd a kvázi remake, a Farkasokkal táncoló, vagy Nick Nolte főszereplésével az Isten veled, király!, és sok szempontból Az utolsó szamuráj is. Az Avatar legfeljebb annyiban más, hogy a bennszülöttek egy kitalált törzshöz tartoznak, és valamikor a jövőben élnek (majd), a távoli, és a már emlegetett Endort sokban idéző Pandora bolygón. Ők a Na’vik, jó három méteres, kissé macskaszerű lények, és nagyon otthon érzik magukat az őserdőben, ám pechjükre a bolygó egy ritka és roppant értékes ásványnak is otthont ad, és egy roppant ügyetlen dramaturgiai fordulatlan köszönhetően a legnagyobb telér pont a törzs szent fája alatt található. Ezt a kincset szerezné meg a Nagy Pénzéhes Vállalat, amely egy tudóscsoport mellett rengeteg zsoldost is foglalkoztat. A két társaság találkozási pontja egy rokkant volt tengerészgyalogos, Jake Sully, aki elhunyt ikertestvére génjei révén kerül az avatárokat emberi és Na’vi génekből létrehozó tudósok közi. Jake lesz az, aki, míg teste egy elhasznált szoláriumban pihen, nyúlánk és atletikus kék óriásként szép lassan elnyeri a törzs és a törzsfőnök lányának bizalmát.
A folyamat hosszú, de korántsem unalmas, és Cameron javára kell írnunk, hogy a nagyjából három felvonásra osztható történet során nem sietteti a végső összecsapást – igaz, maga a nagy leszámolás sok kívánnivalót hagy maga után. A film nem indít nagy durranással, hanem majdnem komótosan ágyaz meg Jake átváltozásának, amit a fiatal Ewan McGregor karizmáját sugárzó, a Terminátor: Megváltás révén gyakorlatilag azonnal sztárrá vált Sam Worthington tökéletesen hajt végre, és a tolókocsis katona figurája a film talán legeredetibb és leginkább működő ötlete. Bár az előzetesek a fő attrakciónak számító Na’vik még nem tűntek meggyőzőnek, sikerült őket hibátlanul beágyazni a film szövetébe. Mozgatásuk impozáns, és azok a karakterek, akiknek nincs emberi megfelelőjük – Jake-en kívül még ketten rendelkeznek avatárral – feltűnően jól sikerültek, a hősnő Neytiri (Zoe Saldana szolgáltatta a „performance capture” technika emberi erőforrását) pedig kifejezetten vonzó, pláne 3D-ben. Az erdő teremtményei ugyan ennél jóval kevésbé eredetiek, maga az erdő, illetve a hozzá kapcsolódó egyéb tájak fantasztikusak (A Gyűrűk Ura bizonyos képei azért visszaköszönnek, ami nem csoda, hiszen az új-zélandi speciális effektus műhely, a Weta itt is aktív közreműködő volt) az éjszaka foszforeszkáló növényzet pedig, amelyet a rendező mélytengeri élményei inspiráltak, telitalálat, talán túlságosan is, hiszen a kelleténél többet próbáltak meg kihozni belőle. Így eshetett meg, hogy a valaha készült legdrágább és a modern technológiát valóban maximálisan kihasználó alkotás több mint ironikus módon a természettel kialakított harmóniát találta a megfelelő üzenetnek.
