Abban a pillanatban, hogy elmegy a vonat nélküle, Odd Horten (Bard Owe), a negyven év szolgálat után kényszernyugdíjazott mérnök rádöbben, utazása mostantól nem a nyomtatott menetrend és a jól ismert állomások dimenziójában folytatódik tovább.

Aki már került egy asztalhoz kapatos mozdonyvezetőkkel, az tudja, milyen furcsán bajtársias és magának való társaságról van szó. Aki pedig látta Dalok a konyhábólt Bent Hamer rendezésében, az nagyjából tisztában lehet azzal, milyen hétköznapi és részleteiben mégis mennyire szürreális történetre számíthat.

Viccelhetnék a Kádár-korszakbeli bestseller után, hogy Akit megcsapott a mozdony füstje, de a vasútnak tényleg van egy rendkívül erős filmes hangulata, és az O’Horten első pár perce ezt pompásan idézi meg. A mozdonyfordítóból a havas tájakon és megannyi alagúton át követhetjük a címszereplő, Odd Horten – angol feliratozással a név adhat okot félreértésre a történet során – nyugdíjazás előtti utolsó napját. Magát az eseményt egy bizarr vasutas ünnepség és egy privát buli tenné emlékezetessé, ám örökké pipázó, de sosem mosolygó hősünk lemarad saját partijáról, és véletlenül egy idegen lakásban tölti az éjszakát arra várva, hogy egy kissé erőszakos kisfiú végre elaludjon. Ez az első ízelítő azon különös kalandok sorából, amelyekbe a még mindig vasutas egyenruhájában feszítő főszereplő rendre belecsöppen. Van, amelyik csak hosszabb-rövidebb intermezzo, mint a letartóztatott szakács esete, vagy egy nyakatekert találkozó az oslói repülőtéren – amelynek elemei Jacques Tatit idézik –, mások viszont egymásra épülnek, mint az éjszakai fürdőzés és egy új, különc barát megismerése, majd elvesztése.

Az alaphelyzet, egy zárkózott, szigorú napirend és nulla élvezet mentén élő szürke ember bemutatása egy percig sem teszi kérdésessé, hogy a film önmagunk felfedezéséről és a világ kitárulásáról szól, amit bizony sokszor láttunk már – ha már a nyugdíjnál tartunk, akkor ott van a Schmidt története Jack Nicholsonnal –, de a megmagyarázatlanul maradó című O'Horten tartogat meglepetéseket. A skandináv filmektől amúgy sem idegen a kissé szürreális humor, Bent Hamer pedig amerikai kirándulása (Tótumfaktum) után újra hozza azt, amit igazán tud, a borongós melankóliával vegyített vígjátékot első látásra végtelenül szürke karakterekkel. A főszereplő Bård Owe ugyan kissé szikárabb a megszokott figuráknál, de pókerarca helyenként Buster Keatonra emlékeztet, és mivel alapvetően passzív karakter, ez korántsem baj.

Az O’Horten nem Hamer legjobb munkája, és nem is elsősorban a története vagy a főszereplő miatt marad emlékezetes, hanem az olyan képek miatt, mint például a jeges lejtőn gatyaféken lecsúszó kopasz üzletember. A lezárás pedig van annyira konvencionális – sajnos, vagy nem –, hogy a film Norvégia hivatalos Oscar-várományosa lehetett 2008-ra.

Vízer Balázs