A klasszikus Disney hagyományokat felelevenítő, kézzel rajzolt animációs film New Orleans-ba, a jazzkorszakba kalauzolja a nézőt. Tiana hercegnő egy tragikus baleset révén békává változik, és meg kell találnia az utat, hogy újra emberré változzon.
2001-et írtunk, amikor egy nagy, büdös, zöld ogre beleböfögte magát a köztudatba, és nem csupán milliók kedvence lett nemre és korra való tekintet nélkül, hanem teljesen új irányba terelte az animációs filmgyártást. Jelzésértékű volt a Shreknek az a jelenete, amelyben a dalospacsirta látványosan szétpukkant a hatalmas áriázás közepette, ugyanis innentől kezdve jó ideig kifejezetten cikinek számítottak a musicalbe illő, folyton dalra fakadó, ne adj’ isten romantikázó rajzfilmhősök és -hősnők. Egyáltalán nem véletlen, hogy ekkoriban a Disney egyetlen valamirevaló kétdimenziós animációs sikerfilmjeként az anyacég hét évtizedes tradícióival már a reklámkampányban is a leghatározottabban szembemenő Lilo és Stitch – A csillagkutyát lehetett elkönyvelni. Az új trend a tartalmon kívül a formát is oly mértékben befolyásolta, hogy a 2004-es A legelő hősei hűvös fogadtatása után (meglehetősen drasztikus lépésként) még a Disney is bezárta hagyományos animációs részlegét, mivel a komputeranimációs produkciók sokkal jobb befektetésnek bizonyultak.
Ám mivel a hiánykeltés kiváló marketingeszköz, a nosztalgia pedig megszépíti az emlékeket, a jónép az évtized végén már ráharaphat egy hagyományos Disney-rajzfilmre. A cég a 2007-es Bűbáj tízperces régimódi animációs betétjével tesztelte a piacot, ez szolgált előétel gyanánt a tündérmesére vágyó mozilátogató közönség számára. A főfogásból pedig most a hosszú ideig parkolópályára küldött, A kis hableányt és az Aladdint jegyző Ron Clements/John Musker rendezőpáros jóvoltából lakmározhatnak az old-school mesék hívei.
Mert A hercegnő és a béka bizony old-school a javából. A cselekményvezetés és a dalok szempontjából az egeres stúdió (és a két rendező) tizenöt-húsz évvel ezelőtti termésére hajaz, de akkor sem kell meglepődni, ha az itt látható állatábrázolás kapcsán olyan ötvenes-hatvanas évek-beli klasszikus katalógusdarabok ugranak be, mint a Susi és Tekergő, A dzsungel könyve vagy a 101 kiskutya. Ha egyáltalán valami utal rá, hogy a film, amit látunk, a XXI. században készült, az New Orleans mint helyszín, ugyanis ez a város – azon túl, hogy tálcán kínálja a vudu, a jazz, a krokodilok és a mocsár szerepeltetését, amit a forgatókönyv becsülettel ki is aknáz – a Katrina hurrikán óta óhatatlanul, kimondatlanul is érzelmi töltettel bír (egy amerikai ember számára mindenképp), még akkor is, ha maga a történet a múlt század elején játszódik.
Clements és Musker új munkája nagy valószínűséggel nem fogja egyfajta anti-Shrekként megreformálni a rajzfilmipart, de ha a mai közönség valóban vevő egy patinás, régimódi Disney-mókára, akkor egy retróhullámot simán elindíthat.
