Abel és Junon két gyermek, Joseph és Elizabeth szülei. Joseph egy ritka genetikai betegséggel született, egyetlen reménye a túlélésre a csontvelő átültetés, ám egyik családtag sem alkalmas a segítségnyújtásra. A szülők annak reményében vállalnak egy harmadik gyermeket, hogy hátha ő megmentheti a fiukat.

Ironikus cím, mert mesének egyáltalán nem mese, hanem valóság, méghozzá egy meglehetősen bonyolult szálakkal átitatott, sűrű, nehéz, pszichologizáló családi dráma, és a karácsonyhoz is csak annyi a köze, hogy az ünnep ad apropót a nagy szennyeskipakoláshoz.

A terhes múlt (ötéves korában leukémiában meghalt gyermek és egy öcs, aki csak donornak lett teremtve, majd azóta céltalanul élve mindenki agyára megy) tragikus párhuzamban áll a 40 évvel későbbi jelennel: ezúttal az anya, Junon (Catherine Deneuve) szervezetét támadja a kór, és sürgős donorra van szüksége. Ketten alkalmasak rá: Henri, a donoröcs és Paul, a pszichés problémákkal küzdő unoka (róla szép lassan kiderül, hogy szuicid hajlamai ellenére talán a legnormálisabb és legrokonszenvesebb családtag). Ha mindez nem elég, egy másik szálon fiatalkori szerelmi árulás, egy harmadikon pedig egy több milliós, testvérek közti csődeljárás terheli az amúgy is nehéz történetet.

Arnaud Desplechin a ’90-es évek alatt a francia értelmiség egyik legmeghatározóbb rendezőjévé nőtte ki magát, aki azonban viszonylag ismeretlen a nemzetközi porondon – dicséretes a magyar forgalmazóktól, hogy időről-időre adnak neki esélyt itthon.

Mert akinek tetszett a hasonlóan különös és erős atmoszférájú Ha te nem lennél, aki szereti a lélektanilag alaposan felépített karakterek kimondott és eltitkolt viszonyrendszerét elemezni tehetséges színészek tálalásában, az most is ki lesz elégítve.

De a történetre, érzelmi töltetre éhes nézőt félő, hogy zavarni fogja a furcsán ritmustalan és csapongó vágástechnika, a kamerába vagy levélben elmondott elidegenítő monológok sora, a zeneválasztás zavaró eklektikája – kelta és szláv motívumok (miért?) keverednek dzsesszel és klasszikus zenével.

És mégis, ha kellő energiával és türelemmel hagyjuk magunkat beszippantani a film világába, a két és fél órás élmény akár maradandó is lehet, és nem feltétlen rossz értelemben. Van valami szomorúan költői ezekben a sorsokban, különösen a család által megbélyegzett, renitens Henri személyében, akit Mathieu Amalric, a rendező kabalaszínésze (Hollywood is felfedezi magának időnként, de emellett marginális francia filmeket is támogat) virtuózan ábrázol. A példaképének Bergmant tekintő rendező kedves motívumai (halott családtagok „jelenléte”, szerelmi viszonyok, ugrálás az időben) mind jelen vannak, de a film további személyes réteget nyer az alcímben, valamint tucatnyi montázsban is exponált szülővárossal (Roubaix).

Tóth Barnabás