A harmincas pár, Burt és Verona gyereket várnak. Útra kelnek, hogy meglátogassák a szélrózsa minden irányában élő barátokat és családtagokat, és hogy értékeljék a szóba jöhető élőhelyeket.
Az elmúlt egynéhány évben minden jóérzésű nézőben nagyjából teljes immunitás alakult ki az érzelmes indie-rockkal és feelgood pillanatokkal megtámogatott, forgatókönyv- és mellékszereplő-Oscarra hajtó független road movie-kkal szemben, de Sam Mendes kisköltségvetésű kitérője, a Továbbállók észrevétlenül, erőlködés nélkül cselezi ki a gyakorlott mozibajáró beépített védekező mechanizmusait. Mendes A szabadság útjai utómunkálatai közben, zsebpénzből, sztárok és állandó alkotótársai nélkül forgatta le ötödik filmjét, saját bevallása szerint is egyfajta méregtelenítő kúra gyanánt a kényelmetlen mélységekben matató, pesszimista Yates-adaptáció után. A végeredmény egy friss, improvizatív örömmozi lett, ami remek érzékkel manőverezik csípős szatíra és megindító dráma, abszurd szituációk és szentimentális pillanatok között, és ami a kötelező jelleggel felvonultatott indie-balladák ellenére sem csúszik át olcsó hatásvadászatba.
Történetünk két főhőse, Burt és Verona átlagos, frusztrált harmincasok, évek óta együtt élnek, az első gyerek úton van már, de jelenlegi életkörülményeiket nem találják alkalmasnak a gyereknevelésre, mert nem ezt a jövőt képzelték el maguknak. Kis habozás után fogják hát magukat és útnak indulnak az északi féltekén, hogy ismerősöknél, rokonoknál sorra vegyék a kínálkozó alternatívákat, és hogy megtalálják az ideális otthont. A Továbbállók a depresszív, kiábrándult A szabadság útjai tökéletes ellenpontja, ami ugyanabból az alapszituációból egy gyökeresen eltérő műfajban gyökeresen eltérő következtetést von le: míg a kertvárosi pszichodráma az Utazás, a Kitörés lehetetlenségét pedzegette, addig a Továbbállók – ahogy címe is mutatja – már eleve road movie-ként definiálja önmagát.
Mendes filmje leginkább humorban erős, köszönhetően az eltalált jellemkomikumnak és a karikírozott, deviáns mellékszereplőknek (Allison Janney közönséges, kiégett főnökasszony, Maggie Gyllenhaal zakkant New Age-anyuka), de a drámai részeknél sem vall kudarcot: már azzal üdítően frissnek és őszintének hat a hasonló Oscar-aspiráns mozik között, hogy minimálisra szorítja a didaxist, és nem erőlteti az elkoptatott romkom közhelyeket. A Továbbállók legbiztosabb pontja azonban a két főszereplő, John Kransiski (A hivatal) és Maya Rudolph (Saturday Night Live), akik az elmúlt évek egyik legjobb, legszimpatikusabb filmes párosát alkotják: kicsit furcsák, kicsit kétbalkezesek, de mindvégig hitelesek, őszinték és reálisak. Annak idején A szabadság útjai egy igencsak meggyőző érv volt amellett, hogy az összes párkapcsolat halva született próbálkozás, de a Továbbállók kettőse másfél órára még a cinikusabbjával is el tudja hitetni, hogy esetleg-néha-talán azért még működhet a dolog.
