Képzeljünk el egy világot, ahonnan eltűnt a kép a képernyőkről. Nem működnek a monitorok és a televíziók. Hatalmas űr keletkezik a képernyők előtt eltöltött idő helyén, az embereken az elvonás tünetei jelentkeznek.

Kíváncsian vártam a Filmszemlén az Adást, mert az előzetes információk alapján izgalmasnak tűnt: Vranik Roland disztopikus filmet forgat egy olyan világról, amelyben eltűnnek a képek, elfeketednek a monitorok, s mindezt egy olyan fiktív városba helyezi, amely több létező helyből van összegyúrva. Egy arctalan város, amely minden bizonnyal fontos szerepet játszik a színészek mellett. Ugyanakkor Vranikot nem a világkatasztrófa utáni összeomlás képei izgatták, hanem az emberi reakciók és sorsok. A Szemle-fődíjas Fekete kefe után a rendező 270 millióból gazdálkodhatott, amiből persze nem lehet a Lánchidat a Dunába robbantani, de sikerült elutazni Konstancába, a román kikötővárosba. Mindebből még egy jó film is kikerekedhetett volna.

De sajnos nem így történt. Az Adás furcsa film, a rendező első munkájához hasonlóan nagy szerepet kap benne a semmi, de ez nem az az Űr, amit mondjuk a Szárnyas fejvadász világában érzünk, ez az az űr, amivel az átgondolatlan és anyaghiányos forgatókönyvekben találkozunk. Az Adás kizárólag képileg működik, az éles, kontúros, napsütötte világ hol afféle pszichés atomtámadás utáni sugárzást jelenít meg, a seszínű, jellegtelen helyek pedig a léleknek hazudott vegetatív idegi működést demonstrálják. De ha már a léleknél tartunk, a film főhősei (?), a három testvér karaktere kidolgozatlan, pedig nekik kellett volna elvinniük a hátukon, mert az atmoszféra önmagában csak tíz percig működhet. Ha nincs karakter, nincs jól működő dialógus. A képernyőfüggő félemberek világába belép a bűn, a lelketlenség, a kegyetlenség, de van-e ezeknek ereje, súlya, ha nincs kivel azonosulni? Bűnös-e a függő, erkölcsi érzékünk vajon elítéli-e a zombi gyilkolását, vagy természetes részének gondolja-e? Hiányzik a vesztenivaló, hiányzik a tét. „De nincs ebben semmifajta bírálat, hogy az embert elragadta volna a digitális pokol, ez egyszerűen egy állapot” mondja Vranik. Rendben, de akkor is kell valami több azoknál a filmes pótcselekvéseknél, amelyek a vásznon láthatóak. Az Adás legnagyobb hibája, hogy a Semmi nincs benne kitalálva, így megérinteni sem tud minket. Inkább azt érezni, a rendező (oly sok fiatal társához hasonlóan) behúzódik egy számára ismerős és biztonságos világ kínálta lehetőségek közé, és onnan próbál megfogalmazni valamit.

Sok tanulsága van az Adásnak, számomra elsősorban az, milyen nehéz átlépni egy kis költségvetésű, underground filmes gondolkodásból egy komolyabb filmipari gépezet mechanizmusába.

Dercsényi Dávid

A film rendezőjével készült interjúnk
a Mozinet Magazin 2009. januári számában olvasható.