A legendás mesterdetektív (Robert Downey Jr.) szívét rabul ejti egy nő, és Sherlock nem sejti, hogy Adler kisasszony (Rachel McAdams) egy bonyolult tervet dédelgetve került a közelébe. A másik: ő és hű társa, doktor Watson (Jude Law) Lord Blackwood nyomába vetik magukat.
Guy Ritchie hollywoodi pályafutásának első terméke – melynek, eddigi filmjeivel szemben, már a forgatókönyvét sem ő írta – tisztességes és szórakoztató popcorn-mozi, melynek szövetén a szerzői kézjegyek csupán alkalmanként ütnek át, ahogyan a humorral és akciószekvenciákkal dúsított Sherlock Holmes némiképp az eredeti Conan Doyle-világtól is eltávolodik. Az 1905-ös első mozifilm óta már számtalanszor vászonra vitt figura 2009-es változata ugyanazon felstilizált viktoriánus London lakója, ahol az Alan Moore-féle A szövetség vagy a szintén képregényéből készült A pokolból hősei, illetve A tökéletes trükk bűvészei vagy éppen Sweeney Todd is ténykednek, és Ritchie filmjének egyik legfőbb erőssége, némileg hasonlóan az említett alkotásokhoz, ugyancsak a finom stílusérzékkel megteremtett atmoszféra. A misztikum és a tudomány utolsó összecsapásának korszaka – ahol a sikátorokban sorozatgyilkosok lopakodnak, a szálak okkult rendek kezei közt futnak össze, de a Temze vizén már gőzhajók járnak, és minden varázslat csupán bűvészmutatvány – alig egy évtized alatt a kortárs hollywoodi mozi egyik legkedveltebb közegévé vált.
Ritchie Sherlock Holmes-a magán viseli fenti alkotások hatását, és nem is próbál túllépni az eddigi recepten, gondoljunk akár a korszak emblematikus figuráinak szabados használatára (mint A szövetség főalakjai vagy A tökéletes trükk Teklája), akár a Sherlock logikája és az antagonista okkultizmusa által kijelölt bipoláris világkép megjelenésére (lásd még A tökéletes trükk bűvészeinek kétfajta hozzáállását). A Sherlockot és Watsont körüllengő homoerotikus feszültség éppoly kézenfekvő interpretáció, mint Hulk-utánérzéssé faragni a Dr. Jekyll/Mr. Hyde-párost (A szövetség), így ami a Sherlock Holmes-t valamelyest egyedivé teszi az amúgy viszonylag erős mezőnyt képviselő, hasonszőrű filmek sorában, az elsősorban a főhősöket alakító Robert Downey Jr. és Jude Law bravúros összjátéka, illetve az alkalmanként megjelenő Guy Ritchie-kézjegyek. A rendező vonzódása a maszkulin közeghez már magában képvisel némi tematikus átfedést az eddigi munkáival, ahogyan a stilizált, rajzfilmszerű figurák jelenléte is éppen annyira levezethető az életmű korábbi szakaszából, mint a fentebb tárgyalt trendből. Habár a lényegében egy szálon futó cselekmény nem kínál túl sok lehetőséget A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacsőből vagy a Blöffből ismert narratív trüvájok beemeléséhez, apró flashbackjeivel és flashforwardjaival – mint a címszereplő előre eltervezett manővereinek kétszeri megmutatása – Ritchie mégis képes volt átmenteni valamennyit szerzői világából. De mindez még így is csak egy hajszállal az átlag feletti iparosmunkára elég, távol Nolan vagy a Hughes-fivérek vonatkozó filmjeinek átütő erejétől.
