A történet alapanyagát Elliot Tiber azonos címen megjelent visszaemlékezései adják. Ő volt ugyanis az, aki sok huzavona után végül pár farmerrel lebarterozta, hogy a többször több helyen elutasított Woodstock fesztivált végül a Bethel településen tartsák meg.
1969-ben meglehetősen forró volt a talaj a híres-hírhedt babyboom generáció számára. A diákforradalmak bukása mellett olyan jelképes események történtek, mint a Holdra szállás, melyet egy hónappal később a hippi-kultúrát és az ifi-mozgalmakat és -ideológiákat feketére festő Manson gyilkosságok követtek. Pár héttel később azonban még lezajlott az utolsó nagy örömünnep Woodstockban, decemberben végül az altamonti események tettek pontot a virágzó jókedv és a napsütéses, tarka lepkés LSD-trippek végére.
Woodstock azonban mindenek fölötti szimbolikus eseménynek számít, melynek hatásai így vagy úgy formálják a kortárs kultúrát, végtére is fesztiválzarándokolni továbbra is egy sajátos életmód. Mindenképpen jár tehát a 40. évfordulós ceremónia, még ha bátran ki is jelenthető, hogy az a generáció akkor és azóta is alaposan kiünnepelte már magát, hisz végeláthatatlan mennyiségű film ejtett nosztalgikus könnyeket a boldogan pezsgő, zűrzavaros békeidők felett. Minden jel arra mutat, hogy Ang Lee-nek is kételyei támadtak afelől, mekkorára is hízlalja ezt a szülinapi zsúrt, a Woodstock a kertemben ugyanis frusztrálóan kerül bármilyen nosztalgikus-romantikus hangulatot.
A történet alapanyagát Elliot Tiber azonos címen megjelent visszaemlékezései adják, ő volt ugyanis az, aki sok huzavona után végül pár farmerrel lebarterozta, hogy a többször több helyen elutasított fesztivált végül a New York állambeli, nyugdíjas álmot szuszmákoló Bethel településen tartsák meg. Masszív matéria ez, mely szinte bármerre elviheti a történetet, ez azonban mégsem indul igazán sehová, akárcsak a film főhőse, Tiber, aki saját bevallása szerint a rendezvény ideje alatt egyetlen koncertet sem látott. Ehelyett inkább szüleivel veszekedett, a transzvesztita biztonsági emberrel bölcselkedett, idegenektől bélyeget fogadott el, hogy aztán egy kiadósat hallucináljon egy barkaszban, szeretőjével hentergett –szexből és drogokból kijutott tehát, egyedül a rock and roll maradt el, de oda se neki, ugyan melyik fesztiválozóval nem fordult még elő ilyesmi. Lee azonban sajnálatos módon nem tudja elkapni az életérzést, vagy esetlegesen annak hiányát – vagy látványosan nem koncentrál azokra a dolgokra, melyek határozott ívet kölcsönöznének a filmnek (a szervezés sokszínű bonyodalmait osztott képmezővel és sok össze-vissza beszélő emberrel sterilizálja), vagy túl sokat időz egy, végül semmibe vesző probléma körül (lásd homoerotikus szál). Hiába van némi hagyománya a „semmiből váltsuk meg a világot” történeteknek, Lee ezt a lelkesítő, bájos formát is negligálja. A Woodstock a kertemben zavaróan ambivalens darab: felnövés-filmnek nem elég megkapó, ünnepi hangvétel (és zene) nélkül hideg és rideg, ha úgy tetszik cinikus darab.
