A történet a kamaszkorról, az élet és a halál különös megtapasztalásáról szól, amikor a gyermekekben szinte egyszerre ébred fel a szexuális- és a halálvágy.

Sopsits Árpád az 1990-es Céllövölde és a 2001-es Torzók után A hetedik körrel bővítette trilógiává gyerek-pokol sorozatát, mely téma természetesen örökké hálás, mióta a juniorok az ártatlanság, illetve bűnbeesés, szeretet és szeretethiány szimbólumai. Sopsits három filmjében az agnus dei motívum – sok egyéb motívummal megspékelve –  csavart ívben vonul végig a filmekben; a kamaszkor és ezzel a romlás világába való belépés keserű stációi az első két tétel esetében felcserélődtek: a kronológiailag későbbi – önéletrajzi ihletésű – Torzók a gyermeki naivitást és felhőtlenséget érő csapásokról mesél, míg a Céllövöldében a fiatalok a világ, A hetedik körben pedig önmaguk ellen fordulnak.

A rendező ezúttal is mély lélekfúrást végez, teszi ezt azonban ugyanazzal a precíz, kissé hideg metódussal, melyet megszokhattunk tőle. Főleg a film első harmadában gyakorta vágja el idejekorán a képet, nem hagyja kifutni a jeleneteket, mondatokat vagy mozdulatsorokat szakít félbe, csak központoz, aprólékosan, de nem mechanikusan, kis részektől a nagyobbakig haladva rakja össze a mozaikot, melyet a film nyitányában exponál: mi vette rá a főszereplő, korai tízes éveit taposó fiút, hogy véget vessen életének? Egysoros bűntörténettel ezt nem lehet elintézni, nem lehet ujjal mutogatni, ez mindig több ismeretlenes egyenlet: hét a felszínen egymásra erős befolyással lévő srác játékai, megválaszolatlan kérdései, hibás logika mentén működő érvei vagy ellenérvei, bátorságpróbái, családi problémái vagy az ismeretlen vörös fiú által sugalmazott tétel, mely szerint ha a teremtés hatalom, akkor a pusztítás is az, a legnagyobb hatalom pedig önmagunk elpusztítása. Sopsits mindemellett sokat sejtető, de csak finoman vádaskodó környezetrajzot kerekít köréjük: valahol vidéken tengődnek, suli után egy mezőn lógatják a lábukat egy elhagyott, alapjáig pusztult ipari épület tövében, szülő sehol, kívül egyébként is tágasabb, a szabadságérzet azonban nyomasztó, félelmetes súllyal nehezedik rájuk. Erős felkiáltójel, hogy a kölykök rendre olyan játékokat játszanak, melyek a bezártságról, fulladásról szólnak – nejlonzsákba bújva versenyeznek, hogy ki bírja tovább levegő nélkül, vagy éppen hangyát próbálnak domesztikálni az otthoni kiürített akváriumban, elégtelent kapnak az iskolában, mert nem tudják, hogy újraélesztés előtt a légutakat ellenőrizni kell, a  mocsárba fúlás pedig háromszorosan visszatérő elem a film folyamán.

A hetedik kör témájából adódóan fajsúlyos film, részletgazdag, de mégsem túlterhelt, lassú folyású cselekménye és a feszültséghiány felszabadítják a nyomás alól, a képek keresetlen realizmusa és az amatőr gyerekszínészek tőlük idegen monológjai távol tartják a hivalkodó spiritualizmustól – épp ezért válik zavarba ejtően légiessé.

Alföldi Nóra