Andy szobájában vidám élet folyik! Különösen akkor, amikor a szoba gazdája távol van, ugyanis ha senki nem figyeli őket, megelevenednek a játékok. Woody a főnök, az öreg harcos, a beszélő seriff-rongybaba.
„A végtelenbe és tovább!” – ez a szlogen nem csak a Toy Story világhódító karrierjének nyitányát, hanem a CGI és a Pixar sikertörténetének újabb (kilencvenes évekbeli) fejezetét is fémjelzi. Buzz Lightyear felkiáltása lényegre törő, kristálytiszta üzenet; a vállalat mission statementje (vagy ha úgy jobban tetszik, nevezzük inkább ars poeticának), hiszen az elmúlt 15 év bebizonyította, a Pixar nem éri be a végtelennél kevesebbel. A Toy Story – Játékháború nem csak a komputeranimáció történetében jelentett mérföldkövet, mint az első egészestés, teljes egészében CGI játékfilm, hanem egy akkor még kis stúdió életében is, amely a Lucasfilm leányvállalatából önállósodott, és amely mára a legismertebb, leghangosabb sikereket és legnagyobb bevételeket elkönyvelő stúdiók közé (és a Disney-birodalomba) fúrta be magát. A Pixar első egészestés filmje egyben John Lasseter bemutatkozó nagyjátékfilmje, a rendező és a fiatal stúdió romantikus karriertörténete azonban nem Buzz és Woody kalandjával indult, hanem majd’ tíz évvel korábban. Lasseter 1986-ban készítette el a Pixar első önálló kisfilmjét, a Luxo Jr.-t egy szürke asztali lámpa (a későbbi Pixar-logo) főszereplésével, ami az első Oscar-díjra jelölt CGI film lett. A ’95-ös nagyjátékfilm előtt még számos sikeres rövidfilmet készítettek együtt, köztük a ’88-as Tin Toy-t, ami meghozta a két évvel korábban el nem nyert arany szobrocskát a legjobb animációs rövidfilm kategóriában. Ez a film tematikailag a Toy Story előképének tekinthető, arról szól, hogy mennyire veszélyesek, kiszámíthatatlanok és pusztító erejűek a csecsemők, főleg, ha a főhős, akivel azonosulnunk kell, nem más, mint egy, a szoba közepén álldogáló zenélő bohócfigura, aki megpróbál elmenekülni üldözője elől.
Lasseter ezt a „megelevenedő játékok” toposzt növeszti egészestés történetté a Toy Storyban. Egy átlagos amerikai kertváros csonka családjában él a nyolcéves Andy anyjával és csecsemő húgával, valamint rengeteg játékával. A plüssök, babák és katonák a kisfiú élénk fantáziájának köszönhetően számtalan kalandot élnek át, amit alig győznek kipihenni, amikor az emberek elhagyják a szobát, mert ilyenkor végre ők is szabadon mozoghatnak, beszélhetnek, barátkozhatnak. A játékok társadalmában Woody, a rongybaba-seriff a vezér, nemcsak azért, mert csillagot hord a bőrmellényén, hanem azért is, mert ő Andy kedvenc játéka. Egészen addig, míg egy szülinapi ajándék, Buzz Lightyear, a csillagharcos ki nem túrja őt gazdája ágyából, ekkor ugyanis kezdetét veszi a pozícióharc a régi és az új játék között. A seriff-baba és az űrcowboy figurája túl azon, hogy két műfaj, a múltban játszódó western és a jövőben játszódó sci-fi rivalizálását testesíti meg, még az analóg és digitális képalkotás harcát is szimbolizálja. Mi másról is szólhatna az első egészestés CGI-film, ami már hírből sem ismeri a 35-ös filmet, hiszen minden pixeljét az elsőtől az utolsóig komputerrel generálták, mint a régi és az új (hős, műfaj, technika) küzdelméről, és mi más lehetne a konklúzió, mint az, hogy egymás nélkül semmit sem érnek. Woody féltékeny az új játékra, az ő jellemfejlődésének tétje, hogy megtanulja-e elfogadni a változást, és befogadni az újat, ezzel szemben Buzz naivan, és ártatlanul lép ki a csomagolásból, neki ezért azt kell megtanulnia, hogy ez a világ a már korábban lefektetett szabályok szerint működik, amihez neki – feladva az ifjú titánok felsőbbrendűség-érzését és messiástudatát – alkalmazkodnia kell (itt még a Disney-Pixar analógia sem tűnik erőltetettnek.) Nem csak a régi és az új köt szövetséget és barátságot, de a hősök által képviselt műfajok, a western és a sci-fi is megtalálják a közös nevezőt, azt a műfajcsoportot, ahová boldogan besorolódhatnak: a kalandot. A Toy Story hamisítatlan kalandfilm, van benne ármány és szerelem, vetélkedés és szövetkezés, bosszúállás és megbánás, no meg rengeteg izzasztó helyzet, amiből a hősöknek menekülniük kell, miközben céljukért küzdenek.
Az 1999-es második rész nem változtatott a jól bevált műfaji sémán, éppoly eseménydús kalandfilmet látunk, mint az első részben. A Toy Story 2.-ben a barátok elszakadnak egymástól, az egyik a másik megmentésére indul: Buzz expedíciót szervez, hogy kiszabadítsa Woodyt, aki időközben új barátokra lelt. Amikor a mentőcsapat megérkezik, Woodynak szembe kell néznie a régi és az új közötti választás nehézségével: ha hazamegy, azt kockáztatja, hogy kiselejtezik, ha marad, az emberek csodálatát egy vitrin mögül élvezheti csupán. A játékok a kalandok során rájönnek, hogy legyenek bár régi szabású, ósdi babák, vagy villogó gombokkal felszerelt menő kütyük, a közös küldetésük, hogy boldoggá tegyék a gyereket, aki játszik velük. Mi ez, ha nem a zsánerfilm apoteózisa? Mindegy, hogy milyen technikával, régi vagy új eljárással készül egy film, a lényeg, hogy a közönséget szórakoztassa.
A Toy Story 1. és 2., ezek a humoros, önreflexív, pixaros áthallásokkal (korábbi és későbbi filmjeikben felbukkanó motívumokkal) és filmtörténeti utalásokkal átszőtt filmek – bár a technika rengeteget fejlődött azóta – ennyi idő alatt sem veszítettek értékükből. A Pixar visszatérő témája, a régi felett érzett nosztalgia és az új iránti lelkesedés ambivalens érzése kerítheti hatalmába a nézőt, amikor a Toy Story legújabb, harmadik részének beharangozójaként az első két rész 3D-s verziójával találkozik a moziban.
