A rendező a pályája során állandóan visszatérő gondolatot boncolgat: hogyan hat a kapitalizmus az amerikaiak mindennapjaira? A kérdés nem is lehetne aktuálisabb a 2008-as világválság kirobbanása óta.
Michael Moore immáron nem kisebb fába vágta a fejszéjét, mint a kapitalizmus kritikájába, melyhez a világgazdasági pénzügyi válság és következményei adtak apropót.
A rendező dokumentarista propagandafilmjeit pár dologért lehet elismerni, alkotójuk ügyszeretetért, buzgalmáért, hazafiságáért, fel-felbukkanó humoráért, végül a filmekből kirajzolódó oknyomozó eredményekért. (Szeretni persze másért is lehet e filmeket, de ez már részben világnézeti kérdés.) Moore fáradhatatlanul mutatja be a pórul jártak eseteit, ami a sok problémával működő egészségügyi rendszert boncolgató Sickóban például korrektté tette a film első részét. A szintén ezreket érintő kilakoltatási hullám, amely során a rossz (subprime) adósok elértéktelenedő házaikból kellett kiköltözzenek, elvben rengeteg anyagot szolgáltatott volna az alkotónak, ám ő filmjét nemcsak a válságról, hanem a kapitalizmusról akarta elkészíteni. És itt kapitális hibát követett el.
Ugyanis a kapitalizmuskritika kissé bonyolultabb, összetettebb dolog annál, hogy pár felületes mondattal, avagy propagandafilmek szentenciáinak pellengérre állításával meg lehessen oldani. Moore a kilakoltatások áldozatait mutatja be, anyag vagy idő hiányában azonban nem tudja hitelesen összekötni az eseteket, azok nem egymásból kibomolva illusztrálják gondolatmenetét, hanem felsorolásszerűen kerülnek egymás mellé – nyilván azért is, mert nem lehet a témát olyan szépen felgöngyölíteni. Míg a Fahrenheit 9/11-ben még minden mindennel összefüggött, addig itt csak kapkodjuk a fejünket. Párszor érdekes és felháborító eseteket mond el: ilyen például a nagyvállalatok munkavállalóikra kötött életbiztosítása, melynek kedvezményezettje a munkaadó, akinek így a dolgozója halálából is haszna van („a lelkem a vállalatot illeti meg”), azonban a kapitalizmus hibájaként tud be olyan eseteket is, amelyek nem a rendszerből fakadnak, illetőleg a rendszerben is illegálisnak számítanak. A 127 perces játékidő ellenére vékony ez a film, nagyon kevés jó szakértő tűnik fel benne, és hát elég falsul hat a messiási szerepkörben megjelentetett Obama, aki persze maga is kapitalista. A Moore-filmek nagy gyengéje a végük: az alkotó ekkorra veszti el végérvényesen arányérzékét , és vonja le (feleslegesen és túlzóan) következtetéseit, csendíti meg a szebb jövő csengettyűit. Most hangosbeszélőn beszélve bohóckodik – lehet, Michael, hogy nem bírod a rendszert, de ez önmagában kevés.
