A világhírű filmrendező, Guido Contini (Daniel Day-Lewis) élete válságba jut szakmai és magánéleti problémái súlya alatt. Egyensúlyt kell teremtenie az életében részt vevő fontos nők között.
Mel BrooksProducerekje óta tudjuk, hogy a musical zsáner nem ismer határokat: ahogy az ottani főhősök Hitlerről és a második világháborúról készítettek elsöprő sikerű zenés-táncos műsort, úgy a műfaj magába fogadja egyedülálló, vak anyák nyomorát (Táncos a sötétben), műhibás nem-átalakító műtéteket (Hedwig és a Mérges Csonk), sőt zokszó nélkül tűri a sci-fi horror szatírába ágyazódását is (Rocky Horror Picture Show).
Egy musicalnek természetesen minden joga megvan bizarr ötletekhez, végtére is egy olyan világban, ahol a főhősök egyszer csak dalra fakadva viszik (vagy nem viszik) tovább a cselekményt, semmi sem lehetetlen, ráadásul mindenféle, de legfőképp a saját művészeti formájára való reflektivitás igen korán felütötte a fejét a műfaj történetében (ld. Ének az esőben). Épp ezért nem okozott különösebb megrökönyödést, amikor 1982-ben Fellini8 és ½-jét is utolérte a musical-végzet, sőt, a Broadway-darab szépen gyűjtögette a neves díjakat és premierhelyszíneket, 2009-ben pedig szép színes Rob Marshall-féle csiricsáré csomagolást kapott. A koncepció mondhatni adja magát: azokat a nihilista semmibe vezető értelmetlen passzázsjeleneteket, melyek a saját magát arconvizelő modern ember tehetetlenségét hívatottak a néző lelkére ültetni, el lehet mondani dekoratív képekben, dalok segedelmével is, hisz ezeknél jobban semmi sem közvetíti az érzelmeket – még Daniel Day-Lewis általában zseniális színészi mimikája sem.
A történet közkincs: Guido; kapuzárási pánik; kiégettség; elidegenedettség; Róma a ’60-as években; mamma, démoni nők, könnyű nők, nehéz szeretők, naiv feleségek, őrangyal-asszonyok – fürdőjelenet nélkül, és egy kis Dolce Vita, Anita Ekberg helyett Nicole Kidmannel, Trevi kút nélkül. A Kilenc valójában csak motívumokat vesz át, illetve halmoz egymásra az eredeti műből, tanulságokat von le, és happy enddel zár. Inkább egy ürügynek tetsző történetsablon mentén építkező parádés retró-film felé hajlik, sem mint megpróbáljon a modern melodráma és a musical közé éket verni, a lóláb pedig ott lóg ki, hogy az alkotói válság problémája vehemens kreativitásban (éneklésben-táncolásban) fogalmazódik meg. Marshall számlájára legyen azonban írva, hogy filmje csodásan néz ki, mindene megvan (beleértve a döbbenetes szereposztást is) ami nélkül nem létezhet szórakoztató show-musical. Pont olyan, mint a Chicago volt annak idején: félelmetesen profi, aggasztóan steril, szépen csillogó akadémikus mestermű, tehát kissé lélektelen.
