Olyan világban járunk, amelyben óriásvállalatok vállalják át a háborúzást a honpolgárok nyugalmának megőrzése végett. Televízió által közvetített, mesterséges hadakozást folytatnak az azúrkék égen.

Osii Mamoru a kortárs anime egyik legmeghatározóbb filozófus-képköltője. Művészete jellegzetességeinek legtisztább összegzése éppen abban a Ghost in the Shell – Páncélba zárt szellemben történt meg, amely a kilencvenes évek derekán világszinten ismertté tette a nevét. Az életmű egészét átfogó, markáns motívumrendszer elemei közül a Ghost in the Shellben is felfedezhető például a keresztény vallási szimbolika vagy a saját identitásuk után kutató főhősök szerepeltetése, stilisztikailag pedig az elmélázó, hosszan kitartott snittek és a gyorsmontázzsal dinamizált akciójelenetek váltogatása, valamint a szakrális tematikát hangsúlyozó, „ellenfényes” beállítások használata.

Munkássága jól elkülöníthető egységekre osztható, dolgozzon bár hozott (mint az Urusei Yatsura, a Patlabor vagy a Páncélba zárt szellem mangája esetében) vagy saját alapanyagból (mint az általa készített képregényen alapuló, élőszereplős filmeket is tartalmazó Kerberos-saga példájában): gyakorta lehorgonyoz egy-egy műnél, és abból több, esetenként különböző csatornákon keresztül (tévé, mozi, vhs/dvd) forgalmazott adaptációt készít. A Japánban tavaly augusztusban debütáló, ólomsúlyú Égenjárók e tekintetben kivételnek tekinthető, akárcsak az Angel’s Egg vagy az Avalon, ugyanis egymagában álló alkotás, amelyre nem épült komoly franchise.

Osii legújabb disztópiája Mori Hirosi ötkötetes regényfolyamát dolgozza fel: egy olyan világot tár elénk, amelyben óriásvállalatok vállalják át a háborúzást a honpolgárok nyugalmának megőrzése végett: televízió által közvetített, mesterséges hadakozást folytatnak az azúrkék égen. A publikum szórakoztatására és a világbéke fogalmának értékelésére kiötlött, győzelem és vereség nélküli harcok azonban csak annyiban mesterségesek, hogy a konszernek által lefektetett, előzetes tervek szerint, menetrendszerű monotonitással zajlanak, a pilóták halálesetei ellenben tökéletesen valósak. A vadászgépek ászai különleges teremtmények: genetikailag manipulált emberek, akik a tinédzserkor után nem öregszenek tovább. Az ún. kildrenek örök gyermekek lennének, mondhatnánk, ha nem lennének konstans életveszélyben. „Joguk van felnőni azoknak, akik másnap meghalhatnak?”, kérdezi Juicsi, a csapat újonnan érkezett, múlt és jövő nélküli tagja, akinek a nézőpontjából követjük az eseményeket: a találkozást az ismeretlen ismerőst jelentő női csapatparancsnokkal, a céltalan légicsatákat és a hétköznapi rituálékat a húsos pite fogyasztásától a rajongói látogatás udvarias tűrésén át egészen az örömlányokkal töltött estékig. Mintha csak a kötelező ütközetekhez hasonlóan a kildrenek életének is meglenne a maga folytonosan ismétlődő forgatókönyve, amely szükségképpen az öröklétet megakadályozó halállal zárul – a kérdés csupán az, hogy ez a levegőben történik vagy a földön, ahol a szeretett nő pisztolycsövéből érkezik a megváltás. A kildrenek legközelebbi rokonaiként ekként a Szárnyas fejvadász replikánsait lehetne megnevezni, hiszen Osii mélyen melankolikus, keserű mozija ugyancsak egzisztencialista kérdéseket vet fel, és az idő előtti elmúlás gondolatával szembesülni kénytelen szereplőket vonultat fel.

Az Égenjárók anélkül is szervesen illeszkedik a szerző életművébe, hogy vallási (Angel’s Egg, Patlabor-széria, Ghost in the Shell – Páncélba zárt szellem), mitológiai (Avalon) vagy komplett kultúrtörténeti (Páncélba zárt szellem 2. – Ártatlanság) utalásrendszerbe ágyazná a történetet. A gyönyörűen kivitelezett akciójelenetek ellenére a hangsúly ismét a főhős önmegismerésére helyeződik, akárcsak Motoko (GitS), Ash (Avalon), Naszumi (Patlabor 2.) vagy a kereszt alakú fegyverrel felvértezett, szimbolikus Katona (Angel’s Egg) esetében. Osii méltóságteljesen hömpölygő filmfolyamának kiégett, alulmotivált, láncdohányos Juicsija olyan, mintha csak egy detektív-noirból lépett volna elő: életének nem a női parancsnokhoz fűződő, sorsszerű szerelmi kapcsolata ad értelmet, hanem a kildrenek lététől idegen céltételezés. Amennyiben Motoko végzete a Bábjátékossal való fúzióban állt, Ash kérdéseire pedig a valóság tökéletes illúzióját nyújtó Class Real adott választ, Juicsi önazonosság-keresése az ellenséges oldalon álló, rejtélyes múltú, legyőzhetetlennek tartott Tanár kihívásában ragadható meg. A párhuzamok sora ezzel azonban nem ér véget: basset hound kutyája kötelező szerepeltetésén kívül Osii több ponton is megidézi korábbi alkotásait, hol csak egy-egy név kapcsán (lásd az elhunyt Jin-roh figuráját vagy a női parancsnokot jelentő Kuszanagi Szuitót, aki a vezetéknevén túl még a karakterrajzában is hasonlít az újjászületett Motokóra), hol pedig az egész alapkoncepciót tekintve (lásd a két részes Twilight Q általa rendezett, félórás OVA-ját, amely egy az egyben megelőlegezi az önmagába visszatérő, soha véget nem érő történetsémát).

A kétdimenziós, egyszerű vonalvezetésű szereplőket a CGI-légicsatákkal összeboronáló, fatalista mozi nem csupán az állandósított égi háborúval és az ismétlődő napi rutint végző hősökkel érzékelteti a totális időtlenséget: a legszebb szemléltető epizód az egyik csatában elhunyt pilótát helyettesítő új csapattag érkezése, aki nemcsak a kinézetében, de még a jellegzetes manírjaiban (újsághajtogatás) is szinte tökéletes azonosságot mutat a korábbi ásszal. A hitben való csalódásként (is) értelmezhető, enigmatikus Angel’s Egg mellett alighanem az Égenjárók Osii legszomorúbb, leginkább pesszimista animációs filmje, amelyet az említett jeleneten kívül az alkotás súlyosan depresszív hangulata és a befejezés is alátámaszt. Különösen figyelemreméltó a rendezőtől szokatlan cinizmus, amely a végefőcím utáni bónusz jelenetben is tetten érhető: a halállal a kör bezárul, és minden kezdődik elölről.

Alapvetően nem jellemző a nippon animeguru munkáira a társadalomkritikus felhang, ám jelen munkája a politikai töltetű Kerberos-sorozattal egyetemben kivételt képez: egy egész generációt marasztal el. Noha a jóléti társadalom céltalanul lézengő, hosszabb távú tervezésre képtelen fiataljai nem korlátozódnak Japánra, kizárólag Osii hazájában ismeretes az ún. „hikikomori” szociológusok által használt fogalma, amely a társadalomtól tudatosan elszigetelődő, a szülői otthonból ki nem mozduló fiatalokat lefedő betegség elnevezése. Véljük bár az Égenjárókat valós társadalmi jelenségekre reflektáló, mozgóképes vitairatnak, vagy csupán egy tudományos-fantasztikus regénysorozat kritikai jellegű megjegyzésektől tartózkodó adaptációjának, ritkán tapasztalható katarzisélménnyel ajándékozza meg nézőjét a halhatatlanság álcájában elhulló, koravén gyerekhősök déjà vu univerzuma.

Teszár Dávid