Amikor 1996-ban megnyerte a legjobb színésznő Arany Glóbusz díját Scorsese Casino című filmjéért, mindenkinek megköszönte az elismerést, akik hozzásegítették a karrierjét a sikerhez. Mindenkinek kivéve egy embert: saját magát. Pedig azt, hogy megmászta a hollywoodi végeláthatatlan ranglétrát Sharon Stone elsősorban Sharon Stone-nak köszönhette. Olyan katasztrófák, elfuserált szerepek, tragédiák nehezítették előrejutását, amelyekbe mások belerokkantak volna. De nem Ms. Elemi ösztön. 37 évesen Cannes-ban 50 millió dolláros szerződést kötött a Miramax-szal, amely lehetővé tette számára, hogy producerkedjen, vagy szerepeljen nagy mozikban. A szerződéssel egyszeriben a világ legnagyobb és leggazdagabb játszmájának a főszereplője lett. 154-es kiemelkedő IQ-val az eszményi, céltudatos nő megtestesítője lett a kilencvenes években.

Ő az az ember, akiről már születése után nem sokkal tudni lehetett, hogy valaki lesz belőle. Pedig a poros pennsylvania-i acélváros, a mindössze 15 000 lakosú Meadville nem az ingergazdagabb települések mintapéldánya. 1958 egy kora tavaszi napján itt született meg a kis Sharon Joseph és Dorothy Stone négygyerekes családjába másodikként. Elég hamar nagy benyomást tett környezetére: tíz hónaposan beszélt és járt, öt évesen pedig elkezdte az iskolát – mindjárt a második osztállyal. Koraérett volt: mindig felnőtt kérdéseket tett fel és felnőtt válaszokat akart kapni. A nyüzsgő nyughatatlan lány IQ-ja 154 volt, amelynek a hatására a szülők is elszörnyedve bámultak csodabogár lányukra. A mérnök apuka révén Sharon hamar műszaki ismereteket szívott magába, de az apa akarata ellenére mégsem ment műszaki pályára. A színészet irányába is azért indult el, mert ez olyan dolog volt, amelyben nem volt kiemelkedően jó a középiskolában – és ez volt benne a kihívás. Állandó látogatója lett Meadville egyetlen mozijának és iskolatársai tisztán emlékeznek rá, hogy ő akart lenni az új Marilyn Monroe. Tinédzserkorában ez nem is tűnt olyan nevetségesnek: hosszú szőke hajával elbűvölő lány volt, aki túl sok sminket és hajlakkot használt a hatás kedvéért.

Ebben az időben kezdtek el érdeklődni utána a fiúk is, amelyekkel sajnos a tragikus események is kezdetüket vették. Az első barátja Craig Grindell volt, egy gazdag gyártulajdonos család csemetéje. A jóképű fiú azonban heves természetű volt, és egy gyorsulási versenyen halálos balestet szenvedett Corvettjével. A lány teljesen összetört, és többen is állítják, hogy ha a tragédia nem történik, összeházasodtak volna és Sharon nem hagyta volna el szülővárosát.

Az idő begyógyítja a sebeket, Sharon egy idő után Ray Butterfielddel járt együtt, aki a suli menő focicsillaga volt. Az idillnek azonban vége szakadt, amikor Ray halálos motorbalesetet szenvedett. Senki nem tudja hogyan és miért vesztette el uralmát a motor felett, de ez egy újabb hatalmas megrázkódtatás lett az ifjú Stone kisasszony életében, amit már csak hosszadalmas pszichiátriai kezeléssel sikerült kihevernie. Ennek is köszönhető, hogy Sharon sokáig nem volt képes hosszú kapcsolatok kialakítására.

Ráadásul a sorscsapások ezzel még nem értek véget: 1974-ben autóbalesetet szenvedett, miközben gépkocsijával megcsúszott egy jégbordán. Felcsavarodott az út melletti fára, és kis híja volt, hogy nem vesztette életét. A nyakán húzódó seb a mai napig árulkodó jele a szerencsés kimenetelű balesetnek.

Mégsem a sorozatos tragédiák hatására hagyta el szülővárosát, hanem mert megnyerte a a helyi Miss Crawford szépségversenyt. Győzelmével automatikusan részvételt nyert a Miss Pennsylvania szépségversenyre Philadelphiába. Sharon itt ismerte meg a nagyvárosi életet, a versenyek hangulatát és ekkor használt először liftet életében. Bár végül helyezetlen lett a megmérettetésen, az egyik bíró javasolta édesanyjának, hogy lánya próbálkozzon meg New Yorkban a modell karrierrel. Bár az ifjú szépség ekkor szoros érzelmekkel viseltetett Richard Baker jr., a gimnáziuma igazgatójának fia iránt (aki akut depresszióban szenvedett és 1989-ben öngyilkos lett), mégis el volt ragadtatva az ötlettől és 1976 karácsonyán elindult a Nagy Almába szerencsét próbálni. Az Eileen Ford Model ügynökséghez került és elkezdte a modellkedés megkívánta fárasztó koplalást és fogyókúrázást, valamint az álmodozást.

Bár Az ügynökséggel bejárta a fél világot, a koplalás teljesen kiégette, és majdnem tragikus véget vetett életének. Ő is tisztában volt vele: ezt az életet józan ésszel nem sokáig lehet bírni, így egyre sikeresebb drámaórákat vett, miközben hatalmas pénzeket keresett mint modell.

1980-tól elkezdte tanulni a Method Acting-et (melynek nagymestere Robert De Niro), azaz orvosi színjátszást (szellemi, testi beteg szerepek hiteles eljátszását). Aztán úgy döntött, kipróbálja magát a vásznon. És első alkalommal máris belebotlott New York legnagyobb rajongójába és legnagyobb depressziósába, egy bizonyos Woody Allen-be.

A Csillaporos emlékekbeli (1980) nyúlfarknyi szerepe szerint egy csókot kellett lenyomnia az Allen alakította Sandy Bates-nek. Bár a stáblistán utóbb nem volt feltüntetve, Sharonnak tetszett a filmezés világa és Los Angeles-be költözött. Kibérelt egy kis apartmant, és drámaórákat vett Roy Londontól. Attól a férfitől, aki igazán megtanította színészkedni és akinek 1994-es halálát sokak szerint a mai napig nem heverte ki (AIDS-ben hunyt el a férfi). Miközben életrajzával ügynökségeknél kilincselt, modell előéletével a hollywoodi partyk kedvelt személyiségévé vált. Mindez persze hátráltatta is a dolgát, mert a producerek szexuális ellenszolgáltatásért segítették volna karrierjét, az ambiciózus Sharon pedig keserűen állapította meg: ha női nemi szerved van és még eszed is, az bizony halálos párosítás!

Első igazi nagyvásznas szerepét egy Texasban forgatott “B” kategóriás moziban, a Deadly Blessingben (1981) kapta, majd Claude Lelouch Bolerójában (1981) vendégszerepelt Franciaországban. Visszatérve Hollywoodba azonban nem lett könnyebb a dolga, és kénytelen volt néhány tévéfilmszereppel, valamint sorozat epizódszerepekkel beérni (többek között a Magnumban és a Remington Steelben is felbukkant). 1983-ban egy baseball játékos feleségét alakította a 21 részes Bay City Blues-ban, de az első három epizód negatív fogadtatása után a sorozat eltűnt a süllyesztőben.

1984-ben szerepet játszott az AIDS-es Rock Hudson oldalán a The Vegas Strip Wars című tévéfilmben, amelyben egy cigarettázó lányt alakított, aki viszonyba keveredik a kaszinófőnökkel. Míg a férfi igen sokat lendített szakmai tudásával a nő karrierjén, Sharon hozzáment a film 33 éves produceréhez, Michael Greenburghöz. Álompárnak bizonyultak, és közös munkájuk a Kibékíthetetlen ellentétek (1984) nemcsak kritikai, hanem anyagi sikert is szült. Bár a film elsősorban a két főszereplőről Ryan O’Neal-ről és Shelley Long-ról szólt, mellékszerepében Stone is kedvező kritikákat kapott.

A házassága 26 hónap után zátonyra futott egy rémálomszerű afrikai forgatásnak köszönhetően. 1985-ben a kis “B” filmgyáros Manahem Golan és Yoram Globus vezette Cannon Groups úgy gondolta, hogy még egy bőrt lehúz a Spielbergék meglovagolta Indiana Jones ötletről és kitalálták a Richard Chamberlain alakította Dr. Kildare figuráját, aki két Quatermain filmben keveredett Indiana Jones-hoz hasonló afrikai kalandokba Zimbabwe-ban (Salamon király kincse (1985), Az elveszett aranyváros fosztogatói (1987)). A két film elkészítése három évig tartott Afrika eldugott táján, és ami csak rosszul működhetett, az bizony rosszul is ment. A forgatókönyv borzasztó gyenge volt, az országban háborús állapotok dúltak, és a filmek azon túl, hogy semmi előrelépést nem jelentettek számára, még hosszú időre el is tüntették Hollywoodból és a távolság tönkretette a házasságát. A forgatás után karrierje majdnem kettétört, és hogy nevét ismét bedobja a köztudatba mindent elvállalt, amit ajánlottak neki. Szerepelt a szakmailag leírt, de mindig közönségsiker Rendőrakadémia 4. (1987) részében, valamint közepes akciófilmekben, mint a Jackson, a vadállat (1988) és a Nico (1988) – utóbbiban az akciósztár Steven Seagal oldalán.

Közben olyan filmekről maradt le, mint a Végzetes vonzerő (a szerepet Glenn Close kapta), a Batman (Vicki Vale-t Kim Basinger játszotta), és a Dick Tracy (a popikon Madonnával nem tudott versenyre kelni).

Mialatt egyre szürkébb alkotásokban bukkant fel váratlanul rámosolygott a szerencse: megkereste Paul Verhoeven a Total Recall forgatókönyvével. Bár Sharon-nak a legkevésbé egy újabb véres akciófilmhez volt kedve, a Robotzsaru sikerrendezője és Schwarzenegger szereplése biztos kiugrási lehetőséggel kecsegtetett, így nem habozott elvállalni Arnie feleségének epizódszerepét. A karakter kedvéért Sharon alaposan kigyúrta magát, sportos külsejével elkápráztatva a közönséget. Az emlékmás (1990) az összes riválisát – köztük a Dick Tracy-t – lemosta a pénztáraknál és az év kiugró sikerének bizonyult.

De a happy end helyett újabb balszerencse következett a nő életében: a fogatás befejeztével egy szabálytalanul közlekedő Cadillac lesodorta az útról BMW-jét és magára hagyta a színésznőt. Órákig eszméletlenül feküdt az út szélén mielőtt rátaláltak volna, sérülései mellett, Stone teljesen padlóra került.

Hogy múltját levetkőzze – levetkőzött. Egészen pontosan a Playboy magazinnak 1990. júliusában, 32 évesen, szexisen, kívánatosan. Ezzel részben a nők korával szembeni előítéleteket is le akarta győzni. (“Szart sem adok az évekre.”)

Még ugyanebben az évben szerepelt John Frankenheimer balsikerű filmjében A fegyver évében, meg még három másik könnyen felejthető alkotásban.

A sors úgy hozta, hogy a csúcsra (ismét) Paul Verhoeven repítette fel. Az Elemi ösztön (1992), dogmatörő alkotás volt a szexuális ábrázolás terén és a Michael Douglas fémjelezte szexuális thriller az év legbotrányosabb és legsikeresebb mozija lett. Stone egy biszexuális gyilkost (?) alakít, aki miközben gyanúba keveredik egy jégcsákányos gyilkossággal kapcsolatban, Michael Douglas nyomozóval forró szexuális viszonyt is kezd. (Érdekesség, hogy a szerepre Douglas személyes első választása Isabelle Adjani volt.) Catherine Tramell szerepe elsősorban mégis arról a jelenetről nevezetes, amikor a kihallgatás során keresztbe tett lábakkal ül a vizsgálati székben és nincsen rajta bugyi. A film minden korábbinál több meztelenséget és szexet mutatott a vásznon, bár a jelenetekkel kapcsolatban Stone-nak volt egy epés megjegyzése: “Mindenki azt mondja, hogy milyen reálisak voltak a szex jelenetek. Te jó ég, pont annyira, mint egy férfi fantáziájában, amikor azt képzeli, hogy a nő csak úgy beugrik az ágyba és négy perc alatt három orgazmusa lesz. Volt már olyan szeretkezése bárkinek is, mint a filmben? Ismer bárki is olyan nőket, akiknek orgazmusuk volt azokban az anatómiailag lehetetlen pózokban? Ha igen, kérem jöjjön el a házamba és mutassa meg – megtanulom!”

A mozi hatására Sharon munkadíja az akkoriban csillagászati összegnek számító 6 millió dollárra ugrott filmenként, de a producerek még ezt az összeget sem sajnálták, ami a Sliver (1993) esetében kifizetődő kockázatnak is bizonyult. A film, amely nyomaiban talán az Elemi ösztönre emlékeztethet, de teljesen önálló alkotás szintén Joe Eszterhaz tollából született. Annak ellenére, hogy még Stone elmondása szerint is “öt különböző véget készítettek a mozinak, a szex jelenetek William Baldwinnal borzasztóan gyengék voltak és egy tízperces maszturbációs jelenetet ki is kellett vágni, mert megvétózta a vágást” 78 millió dollárt termelt világszerte.

Ezt követően a színésznő magánélete teljesen publikussá vált. Előbb az író-forgatókönyvíró Joe Eszterhaszal volt egy futó viszonya, majd románcba keveredett Bill MacDonald-dal. Viszonya volt a Sliver producerével, a nős Robert Evans-szal, valamint a 24 éves Chris Peters-szel, illetve Bob Wagner-ral.

A magánéleti hullámvasutazás mellett a filmes karrierje viszonylag zökkenőmentesen ívelt felfelé, illetve csillaga folyamatosan magasan ragyogott. Előbb Vancouverben forgatott – az Intersection, vágyak vonzásában (1994) című filmben Richard Gere feleségét alakította –, majd következett első produceri munkája a Gyorsabb a halálnál (1995), amely az 1995-ös Cannes-i Filmfesztivál záró alkotása volt. A Sam Raimi rendezte westernben Stone mellett Gene Hackman és Leonardo DiCaprio is feltűnt, de a mozi ennek ellenére teljesen átlagosra sikerült. Az alkotás érdekessége, hogy szerepet kapott benne a színésznő idősebb bátyja Michael, aki a hetvenes években két évet töltött börtönben kokain tartás miatt. Sharon segített neki a rehabilitációban, és a férfi később Olivia Newton-John nővérét, Rona-t vette feleségül.

Mindenki nagyon számított Stallone-val közös alkotásukra, A specialistára (1994). A krimi azonban még a kilencvenes évekre kifulladt egykori akcióhőshöz képest is gyengére sikerült, ráadásul több rosszindulatú pletyka is napvilágot látott az erotikus jelenetekkel kapcsolatban. Stallone szerint semmi nézeteltérés nem volt kettejük között, de Stone csak nagyokat hallgatott...

Miután a világ legnagyobb sztárjaival játszott együtt (Stallone, Douglas, Schwarzenegger, Hackman), ki más is következhetett volna, mint a vitathatatlanul legnagyobb:Robert De Niro.

Sharon Stone mindig is arról álmodozott, hogy A taxisofőr és Dühöngő bika fantasztikus megformálójával szerepeljen egy filmben, de csak titkon remélte, hogy ez egyszer meg is történik. Ráadásul nem is akármilyen filmben: Martin Scorsese rendezésében a Casino-ban (1995). Mikor először megtudta, hogy megkapta a szerepet, kétségei voltak, hogy igaz-e a hír. Csupán akkor tudatosult benne a valóság, amikor az első jelenetet felvették, és vele szemben ott volt a színész: “Egy pillanatra minden elcsendesedett, és Martin Scorsese azt kiáltotta: felvétel! Átnéztem az asztal felett és szembe találtam magam Robert de Niro-val… úgy értem Robert de Niro-val!”

A mozi nagyban hasonlított a rendező korábbi nagysikerű remekművéhez a Nagymenőkhöz, nem véletlenül. Scorsese mellett, ugyanaz volt a forgatókönyvíró (Nicholas Pileggi) és a főszereplők (Robert de Niro, Joe Pesci). Az alkotás a las vegasi maffia életébe enged bepillantást, Sharon Stone pedig a kaszinó-maffiavezér de Niro feleségét formálta meg – nem is akárhogyan. Nyilván nagy hatással lehetett rá, hogy a jelenkor egyik legnagyobb rendezőjével és színészével dolgozott együtt, mert élete legjobb alakítását nyújtotta. Ezért nem is okozott meglepetést, hogy előbb jelölték az Arany Glóbusz díjra, majd meg is nyerte az elismerést a legjobb drámai színésznő kategóriában. Oscar-díjra szintén jelölték, de az aranyszobrocskát végül Susan Sarandon kapta meg a Ments meg uram! című filmbeli alakításáért (megjegyzendő megérdemelten, hiszen zsinórban harmadszor jelölték a Lorenzo olaja és az Ügyfél után).

A csúcsról mindig lefele vezet az út, így törvényszerű volt, hogy Stone karrierje is kissé lefelé billen. Az Ördög háromszöge (1996) és az Utolsó tánc (1996) csúfosan megbukott a kasszáknál és a kritika is fanyalgott. Előbbi egy szerelmi háromszögből kialakult krimi, utóbbiban pedig kivégzés előtt álló nő drámája bontakozott ki, de egyik sem érdekelte a közönséget. Sőt, a biztos sikernek ígérkező Michael Crichton adaptáció A gömb (1998) is megbukott, pedig abban Dustin Hoffman és Samuel L. Jackson voltak a partnerei. Maga a film jó volt – egy több százéves UFO-t találnak a tenger mélyén tudósok és az eredetét vizsgálják, amikor természetfeletti események sorozata veszi kezdetét – a pénztáraknál azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Pedig Crichton könyve hatalmas siker volt 1987-ben, a rendező Barry Levinson pedig nem nagyon tért el a regénytől, de valami mégsem működött.

A Z, a hangya (1998) a DreamWorks első nagy animációs sikere egy hangyaboly életét veszi górcső alá, amelyben olyan “munkások” dolgoznak, mint Sylvester Stallone és Woody Allen. Sharon Stone hercegnőt “alakít”, akibe beleszeret az egyik munkás (Allen). A mese érdekessége, hogy a színészek hangján túl az animátorok az arcokat is hasonlóra készítették, így mindenki felismerhetővé vált – még a szinkron után is.

Azóta pedig néma csend. A múzsa csókja (1999), a Simpatico (1999), a Gloria (1998) és a Dupla vagy minden (2000) egyaránt középszerű tucat termékek, amelyek sem a kritikusok körében, sem a közönség soraiban nem találtak kitörő örömre. Persze a többmilliós gázsikat nem fenyegeti veszély, csak a színésznő nimbusza csappant meg kissé. Valahogy rossz érzékkel válogatja meg a forgatókönyveket.

Persze más színésznőt már temetnénk, de ne feledjük: Sharon Stone-ról beszélünk. Arról a nőről, aki szívós kitartással hihetetlen tragédiák között manőverezve megalkuvást nem ismerve jutott el a csúcsig, a végső célig: filmsztár lett. Bár még nem ért el Marilyn Monroe-i magasságokat (vagy igen?), de már nincs olyan messze tőle. Olyan sorozatos veszteségek után, amiken keresztül ment, más már régen megtört volna. Sharon viszont még mindig itt van, és amíg ő akarja itt is lesz. Egyszer azt találta mondani: “szeretném végre levetkőzni a szex istennő titulust és ismertebbé válni, mint drámai színésznő. Aztán Jessica Tandy-hez hasonlóan (aki ötvenéves középszerű filmes pályafutás után 80 évesen nyerte el a legjobb színésznő Oscar-díját a Miss Daisy sofőrje című filmbeli alakításáért Morgan Freeman partnereként) nyerni egy Oscar-díjat úgy nyolcvan éves korom körül.”

Ismerve eddigi következetes kitartását és dinamizmusát, bátor ember az, aki arra fogadna, hogy nem csinálja meg...

Kárpáti György