Tegnap három film került vetítésre a fesztiválon, ezek közül kettő a versenyprogramban szerepel, egy pedig a kitekintő szekcióban, méghozzá a thai Mekong Hotel, melyet Cannes-ban mutattak be. Ennek ellenére a felhozatalt nézve minden bizonnyal ez volt eddig a leggyengébb nap az idei CineFesten, íme rövid kritikáink: 

Babaház (Dollhouse, ír, r.: Kirsten Sheridan): Kirsten Sheridan, a jobb időket megélt Jim Sheridan lánya, öt évvel ezelőtt August Rush című bájos drámájával hívta fel magára a figyelmet, ezúttal pedig egy teljesen más stílusú alkotással jelentkezett, melynek forgatókönyvét is ő jegyzi, már ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni. A Babaház című ír film egyetlen őrült és szertelen éjszaka történetét meséli el, hat fiatallal a főszerepben, akiknek alakítói maguk sem ismerték a teljes történetet, ugyanis a forgatás nagy része improvizációra épült. Ami érdekes kihívás és élmény lehetett a színészeknek, a nézők számára nem több egy kusza, zavaros alkotásnál, melynél számos kérdés merül fel, azonban válasz egyikre sem érkezik, kivéve talán arra a titokra, mely vezérszálként fut végig a történeten. A kamaradrámaként funkcionáló alkotás pozitívumai között említhető mindenképpen a főleg amatőr szereplők játéka, akik egy jómódú család házába betörve kezdik őrjöngésüket, azonban a céltalan rongálás, mely végigkíséri a filmet, dramaturgiai szempontból néha éppoly céltalanná válik, mint maga a film. BK

Nemzetközi versenyprogram, ismétlés: szeptember 18., 17:00 Uránia terem

Udvarias emberek (Polite people, izlandi, r.: Olaf de Fleur Johannesson): Hazánkban legtöbbször általános lelkesedés fogadja az északi filmeket, valamilyen okból kifolyólag közel áll hozzánk ez a fajta történetmesélés, ráadásul a pesszimista ábrázolásmód sem ismeretlen számunkra. Olaf de Fleur Johannesson izlandi rendező filmje sem szenved hiányt a fekete humorban és a balsorsú emberek bemutatásában, de még ez sem menti meg a filmet a teljes érdektelenségtől. Nehéz lenne összefoglalni ugyanis, miről szól az Udvarias emberek, még annak ellenére is, hogy a történet adott. A magánéleti válságban szenvedő Lárus apja utolsó kívánságának eleget téve úgy dönt, újraindítja az öreg régi vágóhídját, ehhez azonban pénzre lenne szüksége, melynek megszerzése közben túlságosan belebonyolódik a kis település életébe, miközben azonban nem tesz különösebb erőfeszítést, hogy megismerje őket. A karakterek ábrázolása ezáltal is válik felszínessé, szinte lényegtelen egy idő után, vajon a főszereplő eléri-e célját, legtöbbször pedig maga Lárus is semleges kívülállóként szemléli saját életét, mely nem segít a nézőnek abban, hogy megszeresse akár a karaktert, akár a filmet magát.  BK

Nemzetközi versenyprogram, ismétlés: szeptember 18., 21:00 Uránia terem

Mekong hotel (Hotel Mekong, thaiföldi, r.:Apichatpong Weerasethakul): Apichatpong Weerasethakul filmje pontosan annyira nehezen befogadható alkotás, mint amilyen nehezen a thai rendező neve kiejthető és megjegyezhető. A Cannes-ban két éve Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire című filmjéért Arany Pálma-díjjal jutalmazott rendező ezúttal rövid, alig egyórás filmet készített, melyről sok jó nem mondható, az viszont semmiképpen sem, hogy hagyományos történetmesélő film lenne. A gitárral kísért, Mekong-folyó partján forgatott történet három szereplő életébe enged rövid bepillantást, miközben hosszú, statikus beállításokkal és elmélkedő párbeszédekkel próbál megmutatni valamit az ország mindennapjaiból, melyben például fontos szerepet tölt be a szellemvilág. A belső szervekkel táplálkozó Pob szellem egyike a mitológiai lényeknek, mely a karaktereket megszállva válik a cselekmény részévé, azonban ugyanúgy nem lesz szerves alkotóeleme a történetnek, ahogyan a film utolsó jelenete sem, melyben motorcsónakok szelik a folyó vizét perceken keresztül, és amihez természetesen a megunhatatlan gitárdallam szolgál zenei aláfestésként. BK