Az HBO két saját gyártású dokumentumfilmet mutat be júniusban: a Forró kávé néhány kártérítési peren keresztül mutat rá az amerikai jogrendszer visszásságaira, az Elnémított dal: Egy afgán hullócsillag pedig azt a jelenséget vizsgálja, hogy a nyugati mintájú tehetségkutató műsorok miként hatnak a demokráciával éppen csak ismerkedő Afganisztánra.
Három évtizednyi háború és ötéves tálib rezsim után Afganisztán mostanában kezdett el ismerkedni a demokráciával, aminek egyik jele a nyugati popkultúra beszivárgása az országba. Az afgánok 2005 óta nézhetik az American Idolt mintázó helyi énekes tehetségkutatót, az Afghan Start, amelyről 2010-ben már bemutatott az HBO egy dokumentumfilmet. Az Afghan Star négy döntős versenyző történetét állította a középpontba, köztük Setaráét, aki kiszavazása után táncra perdült a színpadon, és a kendőjét leejtve a haját is felfedte a közönség előtt. A konzervatív afgán társadalom nagy része elítélte tettét, sokan azt hajtogatták, hogy a lány halált érdemel.
A dokumentumfilm rendezője, Havana Marking jó pár hónappal később visszatért Setarához – róla szól az Afghan Star folytatásának tekintett, 2011-ben készült Elnémított dal: Egy afgán hullócsillag. A 21 éves lány egy ideig Tadzsikisztánban élt önkéntes száműzetésben, majd férjével együtt visszatért Afganisztánba. Az első gyermekét váró Setara állandó fenyegetettségben él, és folyamatosan küzd a társadalmi elvárásokkal és előítéletekkel, miközben popénekesi karrierjét sem szeretné feladni. Bár miután gyermeke betegen születik, kénytelen lemondani a sztárságról.
Az idősebb konzervatívok által megvetett, míg a nyugati szabadságra vágyó fiatalok által imádott Setara jól szimbolizálja az ország helyzetét, ahogyan maga a tehetségkutató műsor is, amely szavazási rendszerével sokak számára a demokrácia első megnyilvánulása volt – bár mégsem tűrt meg egy lázadó lányt.
A filmet rendező Havana Markingnak az Afghan Star volt az első dokumentumfilmje, amely egyből komoly érdeklődést váltott ki: a 2009-es Sundance Filmfesztiválon debütált, ahol a legjobb rendezés díját és a közönségdíjat is elnyerte a külföldi filmek mezőnyében. Marking több animációs rövidfilmet is készített, valamint rendszeres szerzője az Observernek és a Guardiannek.
Az Egyesült Államokban igencsak elhíresült a Liebeck kontra McDonald’s per: a Seinfeld című szitkom például kifigurázta, de David Letterman is foglalkozott az üggyel. Az eset főszereplője az akkor 79 éves (ma már néhai) Stella Liebeck, aki 1992-ben azért perelte be a gyorsétteremláncot, mert a náluk vásárolt forró kávét az ölébe öntötte, melynek következtében harmadfokú égési sérülést szenvedett. Ügyvédje szerint a papírpoháron nem volt elég nagy betűkkel feltüntetve a figyelmeztetés, miszerint a kávé forró, illetve valószínű, hogy a gyorsétterem alkalmazottjai túlmelegítették az italt, ha az képes volt égési sebeket okozni. Az esküdtek Liebecknek adtak igazat, és a kórházi kezelés költségeivel és a fájdalomdíjjal együtt összesen 2,86 millió dollár kártérítést ítéltek meg az idős nő számára. A bíróság aztán enyhítette az ítéletet, majd a felek végül is peren kívül megegyeztek egy mintegy 600 ezer dolláros összegben.
Az 1994-ben lezáruló esetet az „abszurd perek” precedenseként tartják számon, amely jól szemlélteti, hogy az állampolgárok miként húztak hasznot az Egyesült Államok sajátos jogrendszeréből. A cégek ma már megfelelően biztosítják magukat, és az amerikai jogrendszerben is elindult egyfajta kártérítési reform – ez azonban az állampolgári jogok korlátozásával fenyeget, és alááshatja a teljes polgári jogi rendszert.
Az Amerikában 2011-ben bemutatott Forró kávé arra próbál rávilágítani, hogy a bíróság törekvése a visszájára fordult, és már az igazán fajsúlyos esetekben sem védi meg az állampolgárokat. A film a Liebeck kontra McDonald’s per mellett három további ügyet is bemutat: az egyikben egy agyi bénulást szenvedett fiú szülei perlik a műhibát okozó orvosokat; a másodikban a Mississippi Legfelsőbb Bíróság egyik volt tagját ismerhetjük meg, akinek mondvacsinált indokokkal tették tönkre a karrierjét; a harmadik pedig egy olyan nő története, akit munkatársai elkábítottak, majd megerőszakoltak.
Mindhárom eset a bírói gyakorlat visszásságaira hívja fel a figyelmet: a sérült fiú kórházi számláját egész életére kifizethette volna a család a megítélt 5,65 millió dollárból, az államban hatályos kártérítési limit miatt azonban csak 1,25 milliót kapott meg. A négy évre választott bíró ügyének elhúzódása miatt három évet elveszített mandátumából, és most magánpraxist kénytelen folytatni. A megerőszakolt nő a munkaszerződésében szereplő apró betűs záradék miatt nem is fordulhatott volna bírósághoz, több évébe telt, mire egyáltalán ennek az igényének érvényt szerzett.
A filmben több szakértő is megszólal más-más szögből világítva meg az eseteket: többek között Joan Claybrook, az állampolgárok érdekképviseletét ellátó Public Citizen elnöke, Al Franken szenátor vagy épp John Grisham író, korábbi ügyvéd.
A filmet készítő Susan Saladoff maga is huszonöt évig dolgozott jogászként, csak a téma kedvéért nyergelt át a filmrendezésre: bemutatkozása olyannyira jól sikerült, hogy a Forró kávé olyan fesztiválok programjába is bekerült, mint a 2011-es Sundance Filmfesztivál vagy az Észak-Amerika legnagyobb dokumentumfilmes találkozójának számító Hot Docs.
Az HBO két saját gyártású dokumentumfilmet mutat be júniusban: a Forró kávé néhány kártérítési peren keresztül mutat rá az amerikai jogrendszer visszásságaira, az Elnémított dal: Egy afgán hullócsillag pedig azt a jelenséget vizsgálja, hogy a nyugati mintájú tehetségkutató műsorok miként hatnak a demokráciával éppen csak ismerkedő Afganisztánra.
