A fenti, unott megállapítást egy repülőgép utasai teszik fel a fedélzeten vetített T.J. Hooker – The Movie láttán. A dolog pikantériája, hogy mindez a Charlie angyalai 2000-es moziváltozatának nyitójelenetében történik. Bár William Shatner második legismertebb tévés karaktere azóta se tette tiszteletét a moziban, az elmúlt két évtizedben számos más, ‘60-as, ‘70-es, újabban ‘80-as évek-beli, kisképernyős akció- vagy akcióvígjáték-ikon átköltözött a nagyvászonra, új szereplőgárdával. A szupercsapat tiszteletére most felsorakoztatjuk őket.
A filmipar mindig is szeretett bevált receptre (számítógépes játékokra, könyvekre) építeni, így a tévés kedvencek térnyerése egyáltalán nem meglepő. Elméletileg egy közkedvelt televíziós széria feldolgozása életkorban szélesebb közönséget képes megszólítani, mint egy komputerjátéké, s a Harry Potter uralkodása előtti időkben még az is vitán felül állt, hogy a fiatalokat jobban meg lehet fogni valamelyik tévés legenda felturbózásával, mint egy bestseller megfilmesítésével.
Egy sorozat mint márkanév a stúdióknak az átlagosnál nagyobb biztonságot jelent. Ha Michael Mann a Két pozőr zsaru az álnok kolumbiai drogbáró nyomában címet adta volna 2006-os krimijének, nyilván gyérebb lett volna az érdeklődés, mint így, hogy rendelkezésére állt a Miami Vice brand. Friss ellenpélda: a bevételek nem hazudnak, a Kéjjel-nappal nem Mission: Impossible, hiába kémkedik benne Tom Cruise.
Ha nagyon cinikusak akarnánk lenni, sóhajtozhatnánk, hogy Hollywood a legkedvesebb nosztalgikus érzéseinkre rájátszva akarja kicsalni az utolsó centet is a zsebeinkből. Azonban Hollywoodnak és a nosztalgiának köze nem volt az első, vásznon remake-elt tévésorozathoz, legyen ez akármennyire meglepő: az első mozis adaptáció Angliában, az adott tévésorozat csúcskorszakában készült. A ‘60-as években az Amicus Productions röhejes 500 fontért megvásárolta a BBC-től az akkoriban kiugró sikerrel sugárzott Doctor Who mozis jogait. Az idő- és űrutazó címszereplő és legnépszerűbb ellenfelei, a dalekoknak nevezett, megbolondult porszívóra emlékeztető gyilkos robotok addig csupán kisképernyőn, fekete-fehérben bűvölték a közönséget. Ám 1965-ben a filmplakát a Dr. Who & the Daleks cím és Peter Cushing jól csengő neve felett büszkén, jókora betűkkel hirdette, hogy „NOW ON THE BIG SCREEN IN COLOUR!” –, a nép pedig máris tódult a mozikba. A keményvonalas rajongók morogtak, hogy más a szereplőgárda, mint a sorozatban, és a karakterek jó néhány tulajdonságát is megváltoztatták, de hiába: egy év múlva jött a második rész.
Hollywoodban a ’90-es években indult be igazán a tévés remake-gyártás. Az 1993-as A szökevény, a ’94-es Maverick és a ’96-os Mission: Impossible sikerhármasa egyértelmű irányt mutatott: a ‘60-as, ‘70-es évek akció-, akcióvígjáték-sorozataihoz érdemes nyúlni. Az ennél régebbi szériákat már alig ismerhették az akkori mozilátogatók (a Maverick ilyen szempontból kivétel, mert 1957-ben indult, de benne maradt a köztudatban – részben annak köszönhetően, hogy időközben megélt több felújítást), a későbbi sorozatok iránt pedig abban az időben még nem alakult ki dollárban is mérhető, globális, nosztalgikus kötődés – teszem azt, nálunk ’93-ban a Miami Vice-t javában játszotta a tévé, A szupercsapatot pedig még el sem kezdte vetíteni. Napjainkban viszont Sonny Crockett fehér zakó/rózsaszín póló-kombója, B.A. tarajosra nyírt hajviselete többé nem a kvázi-jelent, hanem a könnyes retrót képviseli, így mostanság már a ‘80-as évek királyaira is lehet építeni.
Olykor egy feldolgozás elkészültének mindössze annyi a fő mozgatórugója, hogy már eleve a producer birtokában van egy nagyobb filmcsomag. Jerry Weintraub 1987-ben vette meg a Thorn-EMI filmkatalógusát, de csupán hat évvel később keresett forgatókönyvírót a katalógusba tartozó The Avengers moziverziójához; a Bosszúállók-mozifilm végül 1998-ban készült el. A Drew Barrymore alapította Flower Films viszont konkrétan a Charlie angyalai remake-jogaira hajtott, tehát gyakorlatilag Drew Barrymore, a producer vásárolt egy projektet Drew Barrymore-nak, a sztárnak.
A moziba járó közönség számára releváns sztárok szerepeltetése egyébként minden remake kulcsfontosságú eleme. A régi sorozat hírneve is rendkívül hasznos, de mindez önmagában nem elég, szükség van (legalább egy) filmcsillagra az adott mű (egyik) főszerepében, olyanra, mint Harrison Ford (A szökevény), Tom Cruise (Mission: Impossible-trilógia), Samuel L. Jackson és Colin Farrell (S.W.A.T. – Különleges kommandó),Ben Stiller és Owen Wilson (Starsky és Hutch) vagy Steve Carell (ZseniKém – Az ügynök haláli). A feldolgozásoknál nem működik a Másnaposok- és District 9-féle, „a történet úgyis eladja magát” mentalitás, az ismeretlen színészeket főszerepre szerződtető szereposztási metódus (más kérdés, hogy Bradley Cooper a Másnaposoknak, Sharlto Copley pedig a Disctrict 9-nak köszönhetően lépett ki az ismeretlenségből, és jelenleg éppen A szupercsapatot erősítik Liam Neeson mellett). A sztárokon túl a stúdiók előszeretettel alkalmaznak bevált rendező/sztár párosokat (Andrew Davis/Tommy Lee Jones: A szökevény, Richard Donner/Mel Gibson: Maverick, Barry Sonnenfeld/Will Smith: Wild Wild West – Vadiúj vadnyugat, Michael Mann/Jamie Foxx: Miami Vice) ezzel is jelezve a közönségnek, hogy milyen hangvételű adaptáció várható.
A remake tónusa, és egyáltalán az alapul szolgáló sorozathoz történő hozzáállás tekintetében az egyik legszélsőségesebb példa a Miami Vice. Mann mindössze néhány karakter nevét és a főszereplők foglalkozását tartotta meg a szériából (amiben annak idején executive producerként ő maga is közreműködött). A totális korszerűsítés érdekében mindennek, ami a ‘80-as évekre utal, száműzetés lett a sorsa. A karakterek ruhatáraiból kikerültek a pasztellszínek, Jan Hammer szintipopos főcímzenéjének sem volt itt hely, a korabeli slágerek (mint Phil CollinsIn The Air Tonightja) legfeljebb feldolgozás formájában lehettek jelen a soundtrackben, a régi változat színészei sem cameóztak a filmben. A sorozatban feszültségoldás gyanánt alkalmazott, könnyedebb elemek (Crockett és Tubbs enyhén buddy movie-s kapcsolata, a lakóhajó, az Elvis névre hallgató házi alligátor) is kihullottak a rostán, maradt két halálkomoly rendőr, akik történetesen Miamiban dolgoznak (már amikor éppen nem szólítja őket Kolumbiába és Kubába a kötelesség vagy egy romantikus szál).
Todd Phillips 2004-es Starsky és Hutch-újragondolása pedig a másik véglet: teljes mértékben felvállalja, továbbá szeretettel kigúnyolja az eredeti szériát és általánosságban a ‘70-es éveket, legyen szó szögletes kocsikról, dús hajkoronákról, szűk naciról, kötött pulcsiról, a diszkókorszak slágereiről, a régi főcímzenéről vagy a piperkőcösen öltözködő feka bártulajdonos, Huggy Bear eltúlzott karakteréről. A címszereplők itt is előszeretettel flangálnak egy szál törülközőben, de a külvilág ezt nem tartja macsónak, mint a sorozat idejében, inkább rájuk szól, hogy véletlenül a kéztörlőt tekerték maguk köré. Ám az eredeti széria hősei sem sértődtek meg, hiszen pont ők ajándékozzák utódaiknak a jellegzetes paradicsomszínű járgányt egy nyomatékos cameóban.
Egy adaptáció lehet eredettörténet (Az angyal, 1997), fókuszálhat a teljes sorozat történetívére (A szökevény), vagy ötvözheti a két megközelítést (A szupercsapat). A közönség mindig örömmel fogadja a régi főcímzene átiratának felcsendülését (ezt szinte minden adaptáció alkalmazta) és a sorozatszínészek jelzésértékű felbukkanását (eddig az eredeti Maverick, James Garner kapta a legtöbb vászonidőt a ’94-es film kiemelt mellékszerepében). A politikai korrektség értelmében Charlie-nak lehet ázsiai-amerikai angyala, és a Wild Wild West korábban fehér Jim West kapitánya nyugodtan lehet afro-amerikai. Az aktuálpolitikai, de aktualitásukat időközben elvesztett események, illetve ma már avíttnak tűnő filmes megoldások legtöbbször áldozatul esnek a jelenkor követelményeinek (Tom Cruise nem hidegháborúzik Ethan Huntként, Val Kilmer nem magyaráz a közönségnek a kamerába nézve Simon Templarként és nem is jelenik meg kézzel rajzolt glória a feje felett). Ha a sorozat egy csapatra épült, dramaturgiai okokból a filmben meghalhat vagy akár árulóvá is válhat valamelyik tag (Mission: Impossible, S.W.A.T.). Ha a szériában egy összeillő pár hétről hétre borzolta a nézők idegeit távolságtartással, a moziban össze lehet őket boronálni (lásd John Steed és Emma Peel esetét a Bosszúállókban, vagy Face és a filmben Charisának nevezett, Amy-szerű karakter románcát A szupercsapatban). Amennyiben az adott sorozatnak több, jól elkülöníthető korszaka is volt, „szabad a rablás” alapon megengedett a különböző érák kedvenc elemeinek kiemelése és összeillesztése (John Steed ügynök legnépszerűbb női segítőtársa az 1965-68 között tevékenykedő Emma Peel, ám az Anyának nevezett, hímnemű, mobilirodát működtető, tolószékes kormányhivatalnok már a széria későbbi időszakának agyszüleménye – természetes volt, hogy a Bosszúállók-mozifilmben egyszerre mindkét karakter feltűnhetett). A két extrém határvonal, a Crockett/Tubbs- és a Starsky/Hutch-páros által biztosított keretek között az adaptáció játékszabályai kötetlenek.
A filmipar mindig is szeretett bevált receptre (számítógépes játékokra, könyvekre) építeni, így a tévés kedvencek térnyerése egyáltalán nem meglepő. Elméletileg egy közkedvelt televíziós széria feldolgozása életkorban szélesebb közönséget képes megszólítani, mint egy komputerjátéké, s a Harry Potter uralkodása előtti időkben még az is vitán felül állt, hogy a fiatalokat jobban meg lehet fogni valamelyik tévés legenda felturbózásával, mint egy bestseller megfilmesítésével.
Hollywoodban a ’90-es években indult be igazán a tévés remake-gyártás. Az 1993-as A szökevény, a ’94-es Maverick és a ’96-os Mission: Impossible sikerhármasa egyértelmű irányt mutatott: a ‘60-as, ‘70-es évek akció-, akcióvígjáték-sorozataihoz érdemes nyúlni. Az ennél régebbi szériákat már alig ismerhették az akkori mozilátogatók (a Maverick ilyen szempontból kivétel, mert 1957-ben indult, de benne maradt a köztudatban – részben annak köszönhetően, hogy időközben megélt több felújítást), a későbbi sorozatok iránt pedig abban az időben még nem alakult ki dollárban is mérhető, globális, nosztalgikus kötődés – teszem azt, nálunk ’93-ban a Miami Vice-t javában játszotta a tévé, A szupercsapatot pedig még el sem kezdte vetíteni. Napjainkban viszont Sonny Crockett fehér zakó/rózsaszín póló-kombója, B.A. tarajosra nyírt hajviselete többé nem a kvázi-jelent, hanem a könnyes retrót képviseli, így mostanság már a ‘80-as évek királyaira is lehet építeni.
szökevény), Tom Cruise (Mission: Impossible-trilógia), 
Todd Phillips
filmben meghalhat vagy akár árulóvá is válhat valamelyik tag (Mission: Impossible, S.W.A.T.). Ha a szériában egy összeillő pár hétről hétre borzolta a nézők idegeit távolságtartással, a moziban össze lehet őket boronálni (lásd John Steed és Emma Peel esetét a Bosszúállókban, vagy Face és a filmben Charisának nevezett, Amy-szerű karakter románcát A szupercsapatban). Amennyiben az adott sorozatnak több, jól elkülöníthető korszaka is volt, „szabad a rablás” alapon megengedett a különböző érák kedvenc elemeinek kiemelése és összeillesztése (John Steed ügynök legnépszerűbb női segítőtársa az 1965-68 között tevékenykedő Emma Peel, ám az Anyának nevezett, hímnemű, mobilirodát működtető, tolószékes kormányhivatalnok már a széria későbbi időszakának agyszüleménye – természetes volt, hogy a Bosszúállók-mozifilmben egyszerre mindkét karakter feltűnhetett). A két extrém határvonal, a Crockett/Tubbs- és a Starsky/Hutch-páros által biztosított keretek között az adaptáció játékszabályai kötetlenek.
