A Golden Globe-díjátadó után, az Oscar közeledtével elérkezett az ideje, hogy szerkesztőségünk is számba vegye, mit tartott a tavalyi év legjobbjainak a Magyarországon bemutatott alkotások közül – annál is inkább, mert a mostani díjátadószezon kedvenceivel a hazai közönség csak 2006-ban találkozhat. Nem vállaltuk kedvenceink között a rangsorolás terhét, így a filmek betűrendben sorakoznak.
Afilmtulajdonképpen Jeunet eddig munkásságának összegezéseként is felfogható. A háborútól érintetlen vidéki táj a bohokás karakterekkel és a sárgás fényárral egyértelműen az Amélie-t juttathatja eszünkbe, aminek tökéletes ellenpontját jelentik a katonák beszámolóiban megelevenedő, a rendező korai munkáira jellemző rideg képsorok. Jeunet mindvégig mérnöki pontossággal egyensúlyoz a két világ között, ám afelől egy pillanatig sem lehet kétségünk, hogy a végkicsengés Mathilde derűlátását igazolja.
A torokszorító dráma egy szusszanásnyi pihenőt sem hagy a nézőnek, végig tűkön ülünk az izgalomtól. Szépen, arányosan felépített filmet láthatunk, de feszült aggodalmunkkal együtt egyszerűen nem tudjuk elhinni, hogy ami a vásznon zajlik, az többé-kevésbé valóság. A nemzetközi diplomácia csődjén már csodálkozni sem tudunk, csak azon, hogy miként képes eljutni odáig egy népcsoport, hogy célirányosan irtsa ellenségei gyermekeit. Bárcsak ez egy kitalált történet lenne! De sajnos nem az.
A kellemesen pityókás hangulatot a ripacskodástól mentes alakítások és Rolfe Kent komponista dzsessztételei teszik igazán játékossá. Paul Giamatti (Rob Schneider dundibb kiadásban) feszült, paranoiás balfácánként nem túl sok és nem is kevés. Az anyósülésen harsogó Thomas Haden Church amolyan karibi inges Schwarzenegger, aki meggyőzően hozza a taplót. A Kerülőutak két ellentétes habitusú ember erkölcsi bonyodalma, amelyben a mélyre hatoló intellektuális és testi ingerek a barátokat előbb szétkergetik, majd összeterelik.
Peter Jackson meséje nem kínál világmegváltást, ellenben célkitűzését maximálisan teljesíti: visszarepíti azokba az időkbe, amikor egy-egy mozibemutató még eseményszámba ment, és a filmek tényleg a nézők szórakoztatására készültek. Teszi mindezt olyan gyermeki lelkesedéssel vegyített profizmussal, ahogy arra a Spielberghez és Lucashoz hasonló elfásult mesteremberek már nem képesek. Nincs más dolgunk hát, mint kényelmesen hátradőlni a multiplexek foteljában, és átadni magunkat háromórányi önfeledt szórakozásnak. Egyszer. Kétszer. Sokszor.
Hany Abu-Assad munkája nem hivalkodó alkotás, és naggyá éppen ez teszi. Nincsenek benne fölösleges „művészi” megoldások, de a szikárságtól is távol tartja magát. Nem billen el sem a realista, sem a lélektani ábrázolás irányába. Líra és humor, őszinteség és hallgatás egyaránt van benne. Se nem önsajnálatként, se nem fanatizmusként beszéli el történetét. A szereplők jellemkibontása és belső vívódásaik érzékeltetése nem adja a közönség szájába az ítéletet, hanem éppen ellenkezőleg, a nézőre bízza a magyarázatot.
A szívvel-lélekkel megírt, didaktikus párbeszédeket mellőző forgatókönyv komoly és emberközeli témákat, mindenki számára azonosulásra alkalmas karaktereket vonultat fel. Eastwood képes szájbarágás nélkül tanítani és üres művészieskedés nélkül elgondolkodtatni. Sportnyelven szólva könnyű menetre senki ne számítson, mert az alkotás mindvégig teljes érzelmi odaadást kíván, és döbbenetes erejű hatása a megtekintés után nagyon sokáig a nézővel marad. A Millió dolláros bébi akár az emberi lét metaforájaként is felfogható: fájdalmas, ugyanakkor gyönyörű, egyszeri és megismételhetetlen minden másodpercében.
Tökéletes bosszúfilm, amelyet olyan klasszikus tematikus társakkal kell egy lapon említeni, mint a Volt egyszer egy Vadnyugat vagy a Kill Bill. Látunk nagyon sokszoros túlerővel szembeni küzdelmet szűk folyosón, kalapáccsal, egyetlen, többperces snittben bemutatva; néhány másodperces, sokvágásos, törött fogkefenyéllel végrehajtott akciót; élve elfogyasztott polipot – és számtalan végsőkig hiteles alakítást, amelyek visszakézből rácáfolnak arra a tételre, hogy a képregényből készült filmek karakterei mind kétdimenziósak és kiszámíthatóak.
A három évvel ezelőtt készült, hatalmas nemzetközi anyagi és kritikai sikert arató A hős után megérkezett Zhang Yimou új filmje. Műve megkapó szépségű alkotás, mint egy megelevenedett impresszionista tabló. A múzeummá változott filmszínházba pedig bármikor visszatérhetünk újabb és újabb alapos tanulmányozására. A Tigris és sárkány és az Ég és Föld harcosai által kitaposott ösvényen érkező Repülő tőrökklánja a kilencedik századba, a végnapjait élő Tang dinasztia korába repíti vissza nézőit.
Az egyszerű, ám mégis rafinált módon összekovácsolt forgatókönyv mellett a látvány az, ami a székbe szögezi az embert. Robert Rodriguez és Frank Miller mozija nem csupán a képregény rajongóit fogja lenyűgözni, hanem azokat is, akik szeretik az egyedi megoldással dolgozó, igazán ütős, látványában és hangulatában is acélos darabokat – a rendezőpáros green screen előtt végezte el a munka oroszlánrészét, hogy a filmet a képregény egyedi vizuális szintjére emelhessék. A Sin City igazi hamisítatlan bűnös élvezet, amelyet szidni és kerülni lehet, csak nem érdemes.
Iraki háború vs. Alice Csodaországban, avagy mi jöhet az Oscar-díj után? Hayao Miyazaki új animéje deklaráltan a szélesebb nyugati közönségnek szánt alkotás: korábbi műveihez képest kevésbé komplex, és sokkal kevesebb feldolgozandó kérdést hagy maga után, mint A vadon hercegnője. A megidézett világ különleges és plasztikus: a Gőzfiú óta széles népszerűséget szerzett steampunk az alap (a fiktív múlt, illetve a „lehetett volna” világa ez), ami mellé történetszervező erőként felzárkózik a film közegét átszövő mágia. A két, első látásra furcsa sík eggyé keverése szerencsésen működik.
2005/12., 39-41. oldal
Az írás a Mozinet Magazin 2006. februári számában jelent meg.
A film tulajdonképpen 
A torokszorító dráma egy szusszanásnyi pihenőt sem hagy a nézőnek, végig tűkön ülünk az izgalomtól. Szépen, arányosan felépített filmet láthatunk, de feszült aggodalmunkkal együtt egyszerűen nem tudjuk elhinni, hogy ami a vásznon zajlik, az többé-kevésbé valóság. A nemzetközi diplomácia csődjén már csodálkozni sem tudunk, csak azon, hogy miként képes eljutni odáig egy népcsoport, hogy célirányosan irtsa ellenségei gyermekeit. Bárcsak ez egy kitalált történet lenne! De sajnos nem az.
A kellemesen pityókás hangulatot a ripacskodástól mentes alakítások és Rolfe Kent komponista dzsessztételei teszik igazán játékossá. 
A szívvel-lélekkel megírt, didaktikus párbeszédeket mellőző forgatókönyv komoly és emberközeli témákat, mindenki számára azonosulásra alkalmas karaktereket vonultat fel. 
Tökéletes bosszúfilm, amelyet olyan klasszikus tematikus társakkal kell egy lapon említeni, mint a 
A három évvel ezelőtt készült, hatalmas nemzetközi anyagi és kritikai sikert arató 
Az egyszerű, ám mégis rafinált módon összekovácsolt forgatókönyv mellett a látvány az, ami a székbe szögezi az embert. 
Iraki háború vs. Alice Csodaországban, avagy mi jöhet az Oscar-díj után? Hayao Miyazaki új animéje deklaráltan a szélesebb nyugati közönségnek szánt alkotás: korábbi műveihez képest kevésbé komplex, és sokkal kevesebb feldolgozandó kérdést hagy maga után, mint 
