Szerkesztőségünk idén is számba vette a tavalyi év legjobbjait a Magyarországon bemutatott alkotások közül. Az igazságosság jegyében az újrabemutatók (A cigányok ideje, Trier Európa-trilógiája) és a megkésve forgalmazott hiánypótló klasszikusok (Akira, Ghost in the Shell – Páncélba zárt szellem) nem vettek részt a megmérettetésben. Kedvenceink között ezúttal sem vállaltuk a rangsorolás terhét, így a filmek betűrendben sorakoznak.
Vizsgált darabunk első ránézésre akár újabb (a változatosság kedvéért ezúttal Belgiumból érkezett) Tarr Béla-hommage is lehetne: a nyersanyag fekete-fehér, viszonylag lassan történnek benne a dolgok, a szereplők keveset beszélnek, gyors vágások sem izgatják szemünket. De ne dőljünk be a látszatnak, visszafogottságról szó sincs! Éppen ellenkezőleg: amit kapunk, azt finoman szólva nem tesszük zsebre. Viszont ha vesszük a lapot, nagyon hangosan és nagyon sokat fogunk röhögni.
A Brokeback hegység a beteljesületlen szerelem kristálytiszta metaforája, azé az ábrándé, amely egy teljes élet feláldozása árán sem érhető el. Az érzékeny témát körültekintően és rendkívüli toleranciával kezelő Ang Lee rendezésének hála az alkotás a polgárpukkasztáson messze túlmutatva műfaj-definiáló love storyként és azonnali klasszikusként zárkózik fel a filmtörténet legnagyobb drámáinak sorába.
Alfonso Cuarón filmje megelégszik a ténnyel, hogy a közeljövő rémálom lesz, tudván, hogy a néző már túl van tucatnyi hasonló témájú munkán, így nem vacakol az okokkal és okozatokkal. Nem írja le, mi történt a világgal, és nem ad igazi karaktert az ilyenkor nélkülözhetetlen elnyomó hatalomnak, hanem teljesen más történetre fókuszál, egy kiégett férfira, aki akaratán kívül a jövő zálogává válik. Az ember gyermeke így válik egyszerre banálissá és magasztossá – ki-ki döntse el, melyik oldalát szereti.
Úgy tűnhet, hogy A gyermek újabb film a jóléti társadalom peremén tengődőkről. Első és egyszerű olvasatban ez a megállapítás igaz is lehetne, ez azonban mégsem szociológiai látlelet. „Hőse” kapcsolatainak és külvilághoz való viszonyának megjelenítésével erősebben kifejezi az általános útvesztést és értékfelfordulást, mint egy bizonyos társadalmi réteg helyzetét. A konkrét és bizarr történetbe bújtatva mindezt úttörőként teszi, vagyis a semminek és az ürességnek új köntöst ad. Miként Antonioni filmjei a hatvanas évek hitehagyott állapotáról és az emberek között tátongó űrről beszéltek, úgy, ahogy előtte senki sem tette ezt, a Dardenne fivérek munkája is elébe tolja a kort nézőjének. Arról beszél, ami még megfogalmazhatatlan és megfoghatatlan.
Kim Ki-Duk az emberi természetről mesél hihetetlen hitelességgel és őszinteséggel a szerelmi háromszögön keresztül, és mindezekkel összhangban rendkívüli esztétikai élményt is nyújt egyszerre. Valószínűleg nemezéletművének legösszetettebb, legmélyebb darabja, és biztosan akad bonyolultabb szimbólumrendszerrel dolgozó műve is, tartalmasabb mondanivalóval. Ugyanakkor végtelenül igazi, formai tökélybe csomagolt szerelmi dráma ez, némi misztikummal, vallási tartalommal, temérdek önreflexióval és lélegzetállító felvételekkel tarkítva, amelyek megmelengetnek testet-lelket egyaránt. Csodaszép.
Cristi Puiu rendező távolról sem csupán a román pénztelen egészségügyet kritizálja, inkább a kórházsorozatokban felépített fiktív-rohanó műtővilág ellenpontját határozza meg. Kezeletlen, természetes film. Több mindentől is az. A kamera kézben, mégsem tolakszik, nem lesz modorossá, nem mozdul be, csak ha kell. Nem a dogma-filmek szándékos eszközmegvonását gyakorolja. Észrevétlen. Fásult-szomorú voyeurré leszünk. A filmen áttörő egészségügy helyzete megkapja a maga negatív lenyomatát: megkerülhetetlenül a kiszolgáltatottság legfőbb forrása.
Danic Tanovic rendezésében az alattomos matéria és a vigasztalan szellem küzd életre-halálra: az emberi lét misztériumát ereszti össze a rögvalóság keserűségével. Ezt a celluoidutazást minden bizonnyal jobban az emlékezetünkbe véssük, mint azokat a kortárs filmdrámákat, amelyek megrendítő emberi mélységekbe ígérnek alámerülést, de többnyire mégis megelégednek az ócska közhelyekkel betonozott felszín zsákutcáival.
Adva van egy értelmiségi házaspár, Georges és Anne Laurent, akiket egy titokzatos idegen fenyegető levelekkel, telefonhívásokkal, valamint a lakóházukról készült videofelvételekkel zaklat. Ahogy a múltra tett utalások sűrűsödnek, Georges kénytelen szűkíteni a lehetséges személyek körét – a szálak a gyermekkorba vezetnek. A fentiek alapján egy pergő, ütős kis thriller is lehetne a film, de aki látta a Furcsa játékot vagy az Ismeretlen kódot, sejtheti, hogy Michael Hanekét önmagában nem érdekelné a műfaj. Munkái egytől-egyig nagy figyelmet, erős idegzetet (gyakran gyomrot is), végtelen toleranciát és nem utolsósorban többnapos lelki-szellemi utókúrát igényelnek – ekkora erőfeszítésre csak a legmegrögzöttebb mozirajongók és a kultúrakedvelő filozófusok képesek.
Ez az apák és fiúk útjáról szóló mozi nem családregény, sokkal inkább tudatutazás. Az emberi sorsokon átívelő történetfolyam maga az útkeresés. A folyton önkielégítő és szeretetéhségben szenvedő Morozsgoványi, aki a boldogságot keresi; utódja, Kálmán, a víziló-izomzatú evőbajnok, akit a haláláig csak a hírnév foglalkoztat; és fia, a nyüzüge, beesett szemű Lajoska, aki a halhatatlanságot célozza meg mint élőember-preparátor – mind-mind valamit hajtanak, valami mozgatja őket, és mind elbuknak. Hát nem erről szólt a XX. század magyar történelme? A Taxidermiáról még sokan, sokféleképpen fognak beszélni és vitatkozni. Pálfi groteszk vizuális utazásra hív minket: az életet olyan perspektívából mutatja, amelyet e filmes kereső nélkül talán sosem látnánk meg.
A United 93-as a gépen tartózkodó utasok kétségbeesett telefonhívásai és a pilótafülkében található fekete doboz hanganyagai alapján hűen rekonstruálja azokat az eseményeket, amelyek az elfoglalt pilótafülke megostromlásához és gépmadár becsapódásához vezettek. A repülőgépterror lélektani hatása olyannyira szívbe markoló, hogy kétséges, az elhunytak családtagjai vagy ismerősei közül bárki is végig tudja-e úgy nézni az – akciófilmként is nézhető – filmet, hogy könnyekig meg ne hatódna. 2001. szeptember 11-én a terroristák nem ismertek kegyelmet. Paul Greengrass munkája sem kímél senkit, magával ragadva ránt le a mélybe. Egyszerűen földhöz vág.
26-27. szám, 51–53. oldal
Az írás a Mozinet Magazin 2007. februári számában jelent meg.
Vizsgált darabunk első ránézésre akár újabb (a változatosság kedvéért ezúttal Belgiumból érkezett) 
A Brokeback hegység a beteljesületlen szerelem kristálytiszta metaforája, azé az ábrándé, amely egy teljes élet feláldozása árán sem érhető el. Az érzékeny témát körültekintően és rendkívüli toleranciával kezelő Ang Lee rendezésének hála az alkotás a polgárpukkasztáson messze túlmutatva műfaj-definiáló love storyként és azonnali klasszikusként zárkózik fel a filmtörténet legnagyobb drámáinak sorába.
Úgy tűnhet, hogy A gyermek újabb film a jóléti társadalom peremén tengődőkről. Első és egyszerű olvasatban ez a megállapítás igaz is lehetne, ez azonban mégsem szociológiai látlelet. „Hőse” kapcsolatainak és külvilághoz való viszonyának megjelenítésével erősebben kifejezi az általános útvesztést és értékfelfordulást, mint egy bizonyos társadalmi réteg helyzetét. A konkrét és bizarr történetbe bújtatva mindezt úttörőként teszi, vagyis a semminek és az ürességnek új köntöst ad. Miként 
Danic Tanovic rendezésében az alattomos matéria és a vigasztalan szellem küzd életre-halálra: az emberi lét misztériumát ereszti össze a rögvalóság keserűségével. Ezt a celluoidutazást minden bizonnyal jobban az emlékezetünkbe véssük, mint azokat a kortárs filmdrámákat, amelyek megrendítő emberi mélységekbe ígérnek alámerülést, de többnyire mégis megelégednek az ócska közhelyekkel betonozott felszín zsákutcáival.
Adva van egy értelmiségi házaspár, Georges és Anne Laurent, akiket egy titokzatos idegen fenyegető levelekkel, telefonhívásokkal, valamint a lakóházukról készült videofelvételekkel zaklat. Ahogy a múltra tett utalások sűrűsödnek, Georges kénytelen szűkíteni a lehetséges személyek körét – a szálak a gyermekkorba vezetnek. A fentiek alapján egy pergő, ütős kis thriller is lehetne a film, de aki látta a 
Ez az apák és fiúk útjáról szóló mozi nem családregény, sokkal inkább tudatutazás. Az emberi sorsokon átívelő történetfolyam maga az útkeresés. A folyton önkielégítő és szeretetéhségben szenvedő Morozsgoványi, aki a boldogságot keresi; utódja, Kálmán, a víziló-izomzatú evőbajnok, akit a haláláig csak a hírnév foglalkoztat; és fia, a nyüzüge, beesett szemű Lajoska, aki a halhatatlanságot célozza meg mint élőember-preparátor – mind-mind valamit hajtanak, valami mozgatja őket, és mind elbuknak. Hát nem erről szólt a XX. század magyar történelme? A Taxidermiáról még sokan, sokféleképpen fognak beszélni és vitatkozni. Pálfi groteszk vizuális utazásra hív minket: az életet olyan perspektívából mutatja, amelyet e filmes kereső nélkül talán sosem látnánk meg.
A United 93-as a gépen tartózkodó utasok kétségbeesett telefonhívásai és a pilótafülkében található fekete doboz hanganyagai alapján hűen rekonstruálja azokat az eseményeket, amelyek az elfoglalt pilótafülke megostromlásához és gépmadár becsapódásához vezettek. A repülőgépterror lélektani hatása olyannyira szívbe markoló, hogy kétséges, az elhunytak családtagjai vagy ismerősei közül bárki is végig tudja-e úgy nézni az – akciófilmként is nézhető – filmet, hogy könnyekig meg ne hatódna. 2001. szeptember 11-én a terroristák nem ismertek kegyelmet. 
