Szerkesztőségünk idén is számba vette a tavalyi év legjobbjait a Magyarországon bemutatott alkotások közül. Az igazságosság jegyében az újrabemutatók és -kiadások nem vettek részt a megmérettetésben, ellenben a forgalmazói szokások megváltozásához igazodva azokat az új filmeket is mérlegeltük a negyedszáz film kiválasztása során, melyek itthon egyenesen dvd-n jelentek meg. Kedvenceink között nem vállaltuk a rangsorolás terhét, így a filmek betűrendben sorakoznak.
A nyitósnittben három ember beszélget látszólag jelentéktelen és banális dolgokról, amelyeknek a valóságtartama is kérdéses. A húspiactól az elnök alkoholfogyasztási szokásán át jutunk el a szovjet klónozási kísérletekig. Ráadásul nagy váltás is következik be, amikor a női szereplő a rokona halálhírét megkapva vidékre utazik. Az eddig megismert emberek eltűnnek a múltban, s kezdetét veszi az új mozi: egy érzékletes és ragyogóan kifejező utazás után teljesen váratlanul csömörfilmbe torkollik a sztori. Szokatlan témáján és merész képi világán túl meglehetősen furcsa tagolású, illetve arányú a 4. Oroszország olyan arcát, szokásainak olyan megnyilvánulását tapasztalhatjuk meg, amelyről eddig keveset, vagy semmit nem tudtunk, de mindenképpen árnyaltabb valóságként közvetítették eddig felénk.
Géla Babluani minimalizmusa nemcsak a kevés helyszínre, szereplőre és egyszerű díszletekre szorítkozik: a fekete-fehér anyagra forgatás a produkció egyik legnagyobb találmánya és a legösszetettebb szimbólumok egyike is. Egybegyúrja a krimi, a thriller, a film-noir és a horror ismert stílusjegyeit, ezerszer látott, elcsépelt kliséit, s olyan dózisban adagolja a megfelelő pillanatokban, hogy az embernek kihagy a szíve. Filmje kíméletlen és lesújtó, s emléke még hetekkel később sem hagy nyugodni. A rendező vén róka tapasztalatával építi fel a történetet, fogja kézen nézőjét, s taszítja nem várt mélységekbe.
35. szám, 16-17. oldal
Az álom tudománya (La science des rêves)
Nem meglepő, hogy rutinjának köszönhetően Michel Gondry képes egységes vizualitást teremteni, a nagy kérdés inkább az volt, hogy mire megy Charlie Kaufman szkriptje nélkül. Nos, az alapszituáció már csak az önéletrajzi vonatkozások miatt is izgalmas, a fő karakterek jól kidolgozottak, a mellékszereplők bájosan karikaturisztikusak, a dialógusok pedig szellemesek. Gondry játszik, és nagyon élvezi. Ha a világosan artikulált tanulságok feltétlen hívei vagyunk, öncélúnak és unalmasnak fogjuk találni ezt a játékot. Minden más esetben erősen javallott a jegyváltás erre a különleges „Michel Gondry-menet”-re.
Az amerikaiakról, mint mindannyiunkról, sok rosszat lehet mondani, de tény, hogy egy világ nézi hitetlenül és csodálva azt a zsigeri optimizmust, amelyet a legkilátástalanabb helyzetben is képesek birtokolni. Vesztes az, aki annyira retteg a vereségtől, hogy meg sem próbál nyerni. Ezt állítja a film. Ezt bizonyítja a film. És ezt öröm nézni.
A kéjenc rendező örömmel csalogatja elő a bennünk megbújó örök kiskorút. Célja, hogy mindvégig a szárnyaló képzelet és a lecsupaszított rideg való között, a gyomorban oldódó frászt hozva veszejtse el a labirintusába betévedt, tízéves kora óta először őszintén ámuló felnőtt sereget. Filmje ugyanakkor nem gyerekmese, a sminkmesteri tapasztalatát kreatívan felhasználó Guillermo Del Toro minden bizonnyal számos néző tolerancia-biztosítékát csapja majd ki. Már a kísérteties hangvételű Ördöggerinc kapcsán érezni lehetett a benne szunnyadó tartalék kapacitást, és ezúttal megint a polgárháború sújtotta Spanyolország egyik izolált, távoli pontjára vezényli spanyol ajkúakból álló csapatát.
34. szám, 26-27. oldal
A forrás (The Fountain)
A forrásnak az őszinte egyszerűség a legnagyobb erénye. Amit mond, az benne van minden filléres ezoterikus füzetben, de amilyen sallangmentes nyíltsággal mondja, azzal átélhetővé és katartikussá tudja tenni ezt az üzenetet. Aronofsky hatéves munkájának gyümölcse tiszta és átlátszó, mint egy pohár forrásvíz. Szerkezete tökéletesen szimmetrikus, helyén van minden snitt és mondat, nincs benne egyetlen felesleges beállítás vagy szó sem. A hibátlan formai és tematikai egység mellett ebben Clint Mansell elégikus zenéjének is szerepe van, amely ritkán látható-hallható módon él együtt a képekkel. Szomorú, hogy ez a gyönyörű szép, zsigerig hatoló tanmese hozzánk csak dvd-n jutott el, de a füttyös kedvű velencei kritikusokkal szemben legalább lehetőségünk van zavartalanul elmélyedni a film világában.
Az elmúlt rendszer titkosrendőrségéről készült mű nyilvánvalóan darázsfészekbe nyúlt. A besúgás, a titkosügynöki munka olyan erkölcsi-politikai kérdés, amit szinte minden posztszocialista államban máshogy ítélnek meg, és a társadalmi feldolgozás mértéke is országról országra változik. Ezért számunkra különösen érdekes Henckel von Donnersmarck mozija, hiszen az egyrészt tükrözi valamiféleképpen a németországi állapotokat, másrészt a magyar néző rögtön az itteni viszonyokkal veti azt össze.
Pontosan az ilyen megsárgult holmikért bámuljuk szívszakadásig ezeket a filmeket. Mert western az adott szó, a becsület és a barátság és az is, hogy hűek maradunk hozzájuk, ha törvényszegés árán is; western a habozás nélkül használt ököl akkor, amikor egy férfinak ütnie kell; és western a nők iránti kikezdhetetlen tisztelet, de az is western, hogy a férfiúk életében ugyanezen nőknek ugyanakkor csupán rendkívül marginális szerepet írnak.
Élvezetes, humoros, érzékeny és többször megható történet egy olyan lányról, egy olyan szemszögből, amelyből alapvetően mindig az öntudat, saját kultúra értékei és a szabadság hevülete áll a szemünk előtt. Az ösztönösen jó művek sajátja, hogy kikerülik a rájuk leselkedő ideológiai csapdákat, nos a Persepolis el tudja kerülni, hogy Irán-ellenes vádirat vagy Irán-barát apoteózis legyen.
Edgar Wright rendező, Simon Pegg társíró és a kreatív folyamatból aktívan részt vállaló Nick Frost a zsarufilmeket vette kereszttűzbe. Bámulatos érzékkel válogatják ki a mindenki által ismert műfaji kliséket, hogy aztán könnyed pop-tablót rittyentsenek belőle, amelyet saját részletgazdag keretükbe foglalnak. Pedig nincs nehezebb, mint a műfaji védőhálóról elrugaszkodva triplaszaltókat végrehajtani, ráadásul úgy, hogy artistáinknak látszólag nincs meg az ehhez szükséges izomzata.
37. szám, 34-35. oldal
Ajánljuk még
Az alábbi tizenöt film ugyan nem fért bele a tízes listába, mégsem szeretnénk, ha elsikkadnának a filmrengetegben.
Apró titkok (Little Children) – 33. szám, 30-31. oldal
A nyitósnittben három ember beszélget látszólag jelentéktelen és banális dolgokról, amelyeknek a valóságtartama is kérdéses. A húspiactól az elnök alkoholfogyasztási szokásán át jutunk el a szovjet klónozási kísérletekig. Ráadásul nagy váltás is következik be, amikor a női szereplő a rokona halálhírét megkapva vidékre utazik. Az eddig megismert emberek eltűnnek a múltban, s kezdetét veszi az új mozi: egy érzékletes és ragyogóan kifejező utazás után teljesen váratlanul csömörfilmbe torkollik a sztori. Szokatlan témáján és merész képi világán túl meglehetősen furcsa tagolású, illetve arányú a 4. Oroszország olyan arcát, szokásainak olyan megnyilvánulását tapasztalhatjuk meg, amelyről eddig keveset, vagy semmit nem tudtunk, de mindenképpen árnyaltabb valóságként közvetítették eddig felénk.
Nem meglepő, hogy rutinjának köszönhetően 
Az amerikaiakról, mint mindannyiunkról, sok rosszat lehet mondani, de tény, hogy egy világ nézi hitetlenül és csodálva azt a zsigeri optimizmust, amelyet a legkilátástalanabb helyzetben is képesek birtokolni. Vesztes az, aki annyira retteg a vereségtől, hogy meg sem próbál nyerni. Ezt állítja a film. Ezt bizonyítja a film. És ezt öröm nézni.
A kéjenc rendező örömmel csalogatja elő a bennünk megbújó örök kiskorút. Célja, hogy mindvégig a szárnyaló képzelet és a lecsupaszított rideg való között, a gyomorban oldódó frászt hozva veszejtse el a labirintusába betévedt, tízéves kora óta először őszintén ámuló felnőtt sereget. Filmje ugyanakkor nem gyerekmese, a sminkmesteri tapasztalatát kreatívan felhasználó 
A forrásnak az őszinte egyszerűség a legnagyobb erénye. Amit mond, az benne van minden filléres ezoterikus füzetben, de amilyen sallangmentes nyíltsággal mondja, azzal átélhetővé és katartikussá tudja tenni ezt az üzenetet. 
Az elmúlt rendszer titkosrendőrségéről készült mű nyilvánvalóan darázsfészekbe nyúlt. A besúgás, a titkosügynöki munka olyan erkölcsi-politikai kérdés, amit szinte minden posztszocialista államban máshogy ítélnek meg, és a társadalmi feldolgozás mértéke is országról országra változik. Ezért számunkra különösen érdekes Henckel von Donnersmarck mozija, hiszen az egyrészt tükrözi valamiféleképpen a németországi állapotokat, másrészt a magyar néző rögtön az itteni viszonyokkal veti azt össze.
Pontosan az ilyen megsárgult holmikért bámuljuk szívszakadásig ezeket a filmeket. Mert western az adott szó, a becsület és a barátság és az is, hogy hűek maradunk hozzájuk, ha törvényszegés árán is; western a habozás nélkül használt ököl akkor, amikor egy férfinak ütnie kell; és western a nők iránti kikezdhetetlen tisztelet, de az is western, hogy a férfiúk életében ugyanezen nőknek ugyanakkor csupán rendkívül marginális szerepet írnak.
Élvezetes, humoros, érzékeny és többször megható történet egy olyan lányról, egy olyan szemszögből, amelyből alapvetően mindig az öntudat, saját kultúra értékei és a szabadság hevülete áll a szemünk előtt. Az ösztönösen jó művek sajátja, hogy kikerülik a rájuk leselkedő ideológiai csapdákat, nos a Persepolis el tudja kerülni, hogy Irán-ellenes vádirat vagy Irán-barát apoteózis legyen.
