Az előző évek gyakorlatához hasonlóan szerkesztőségünk számba vette a tavalyi év legemlékezetesebb mozgóképeit. Az igazságosság jegyében csak olyan alkotásokra fókuszáltunk, amelyeket Magyarországon 2009. január 1. és december 31. között mutattak be hivatalos moziforgalmazásban, vagy a mozibemutatót kihagyva jelentek meg egyenesen blu-rayen és/vagy dvd-n (az újrabemutatók és -kiadások nem vettek részt a megmérettetésben). Kedvenceink között nem vállaltuk a rangsorolás terhét, így a filmek betűrendben sorakoznak.
A román újhullám furcsán kemény, keserű szatírái, egyetlen generáció megrázó és lehengerlő lendületéből születnek. A filmekben egy olyan társadalom képe bontakozik ki, amely bátran vállalja frusztráltságának tényét. A California Dreamin’ képlete egyszerű, ám mifelénk az egyszerű képletek nyomán is ezernyi elfojtott sérelem és feledésbe kényszerített katasztrófa kerül felszínre. Cristian Nemescu filmje néhány jobb sorsra érdemes ember elkeseredett kitörési kísérletét mutatja be igencsak szívbemarkoló módon. Esetleges sikertelenségük okaként azokat a kibeszéletlen egyéni sérelmeket és a régóta megoldatlan társadalmi problémákat vázolja, amelyek legnagyobb meglepetésre egészen ismerősek lehetnek. Az eredeti cím mögött zárójelben található „befejezetlen” megjelölés sajnos nem a szerzői ars poeticára, hanem a mű tényleges állapotára vonatkozik. A California Dreamin’ (bármennyire is kompakt egésznek tűnik) nem készülhetett el teljesen, mert Nemescu még jóval az utómunkák lezárása előtt autóbalesetben életét vesztette. A történet érvényességét mutatja, hogy rendezői felügyelet nélkül is életképes maradt. Bár Nemescu elbeszéléséből nem hiányzik a jó humor és a remény, mégis minden érdes, finomkodástól mentes részletében arról a könyörtelenségről beszél, amely a térségnek emberemlékezet óta sajátja. Mert Kelet-Európa örökölt és szerzett jogon is kemény hely, ahová leginkább a California Dreamin’-hez hasonló, kemény filmek illenek.
A lengyel Andrzej Jakimowski a második nagyjátékfilmjében azt folytatja, amit a Hunyd le a szemed! című elsőfilmjében kitalált: gyerekhőst helyez története középpontjába. Kétesélyes vállalkozás ez, a hollywoodi kutya rég lerágta a hollywoodi gyerek csontját: egy békaperspektívából pislogó, megkapó szempár már kevés a jó filmhez. Andrzej Jakimowski azonban olyan üdén mesél az apakeresésről hatvan évvel a Biciklitolvajok után, hogy tekintetünket egy pillanatra sem homályosítják el a megható közhelyek. A Cselek egyfelől ízig-vérig nosztalgiafilm egy mára kiveszőben lévő gyermekkorról, másfelől eutópia: az élet szép a XXI. században is. Nem azért szép film, mert tükröt tart kelet-európai létünk elé, hogy groteszk fénytörésben lássuk önnön kisszerűségünket, hanem azért, mert a mesélés legnemesebb hagyományához tér vissza: kis történetet tökéletes nagyszerűséggel mond el. A legfontosabb toposzok nem frissességüktől, hanem mesélésük módjától kapnak időről-időre új lendületet, és Jakimowski kellően bölcs ahhoz, hogy úgy mesélje el a városban bolyongó apa-fiú történetet, mintha ő mesélné először.
A New York Times 1974. augusztus 8-án szűkszavú cikkben adott hírt egy francia artista mutatványáról: nevezett Philippe Petit akrobata az előző nap reggelén a World Trade Center ikertornyai között kifeszített kötélen sétált, biztosítás nélkül, mintegy 400 métermagasban. Petit urat a produkciójának végeztével a hatóságok őrizetbe vették, majd alapos elmeorvosi vizsgálat után ügyének további rendezéséig szabadon bocsátották. James Marsh dokumentumfilmje a harmincöt évvel ezelőtti attrakció előkészítését és kivitelezését mutatja be. A mű kétségtelenül a dokumentarizmus elemeinek lehető legszerencsésebb kombinációja. Kellő fantáziával és szabadsággal elkészített darab, amely egy monumentális cselekedetnek felszabadultan, de nem patetikusan, okosan, de nem tudálékosan állít emléket. Marsh a filmjéhez nemcsak kitűnő témát, de kitűnő riportalanyokat, munkatársakat, és egy kitűnő koncepciót is talált. Nem címzi filmjét a szeptemberi tragédia emlékéhez, nem szövi mondandójába a '74 utáni eseményeket, hiszen érzi, hogy a direkt kapcsolat esetleg morbiddá, de mindenképp hatásvadásszá válna. Tudja, hogy a reflexek úgyis működnek, és Petit története nemcsak az akarat ereje, de egy bámulatos építészeti alkotás előtt is tiszteleg.
A film akkor képes a katartikus hatást gyakorolni nézőjére, ha az minél kevesebbet tud a történetről vagy a műfajról, így előfeltevések nélkül fogadhatja be a látottakat. Hiszen aki kezdettől tudja, hogy az egyik főhős egy vámpír, joggal gondolhatja, hogy vámpírfilmet fog látni. Nagyobbat pedig nem is tévedhetne. Az Engedje be! nem egy bájos gyerekszerelem krónikája vagy az Alkonyat kifordított kamaszverziója, hanem a másságról, a magányról és a kirekesztettségről szóló, felnőtteknek készült gyerekfilm, amelyben az egyik főszereplő történetesen vámpír. Ereje paradox módon éppen visszafogottságából fakad. Nézhető egyfajta dacos coming of age történetként vagy romantikus kamaszdrámaként is, mégis hiányoznak belőle a viharos érzelemkitörések vagy a látványos, drámai csúcspontok. Átgondolt és okos film, amely véresen komolyan veszi gyerek főhősének frusztrációit, és nézőjét is felnőttként kezeli. Szenvtelen ugyan, akár a fagyos stockholmi éjszaka, mégis bárki szívét fel tudja melegíteni. Egy igazi északi tündérmese – kegyetlen, de csodaszép.
A Fel! bizonyos szempontból olyan, mintha a rokonszenves hulladékkezelő robot történetének ikermeséje volna. Csak míg a WALL-E az első, addig a Fel! az utolsó érintésről szól. Ahogy ehhez a fő témához eljutunk, az túlzás nélkül káprázatosnak mondható: a film meseszép első tíz percébe két ember egész közösen lepergetett, egyszerű (de egyszerűségében is varázslatos) életét képesek voltak belepréselni, s ez a szekvencia ráadásul, afféle bónuszélvezetként határozottan olyan, mintha az animációs technika mesterei (a festészet és a szobrászat pár évszázaddal ezelőtti versengését megidézve) csúfondárosan nyelvet öltenének a hús-vér matériával dolgozó maszkmestereknek: a jelenetsor alatt lelki szemeinkkel mindvégig tisztán láthatjuk, ahogyan a Benjamin Button kreátorai a hajukat tépkedik a zsöllyékben. Ezután kezdődik csak a mondhatni szokásos módon lendületes és elég szellemes kavarás, ami csakis azért történik, hogy közben és utána (irigyelni valóan tiszta hangon) beszélni lehessen az olyan, hagyományosan inkább giccsmágnesként funkcionáló témákról, mint az elválás, a jóvátétel és az újrakezdés. Pete Docter rendező érvényes beszédmódot talál ezekhez, és még a gyermekkori álmok kései valóra válását is sikerül okosan levezényelnie: a megnyugvást hozó beteljesülés mellett felmutatja a keserű leszámolást is az egykori ábrándokkal.
A színészettől visszavonult Clint Eastwood négy évig valóban kötötte az ebet a karóhoz, nem állt a kamerák elé („csak” rendezett három filmet, nála ötven évvel fiatalabbakat is megszégyenítő munkabírással). Aztán, mint egy tündérmesében, a keze ügyébe került egy Nick Schenk nevű egykori építőmunkás és teherautósofőr első egészestés forgatókönyvírói próbálkozása. Nem meglepő, hogy Eastwood úgy érezte, feltétlenül játszania kell a Gran Torinóban, hiszen Schenk szkriptje átfogó képet ad színészi karrierjéről. Visszaköszön a magának való, szabadszájú koreai veterán figurája a Halálhágóból, a vér szerinti családjával rossz kapcsolatban álló, ám valaki mással egyfajta apa-gyermek viszonyt kialakító mentor a Millió dolláros bébiből, az öntörvényű, igazát öklével és beszólásaival is megvédő, akár legyőzhetetlennek tűnő túlerővel is szembeforduló karakter a Piszkos Harry-szériából és nem utolsósorban a saját halandóságával megbékélni kénytelen öregember a Nincs bocsánatból. Ám Eastwood itt még a Nincs bocsánatnál is tovább megy saját keményfiú-mítosza lerombolásában – paradox módon éppen ez a leromboláshoz való bátorság az, ami erősíti az Eastwood-mítoszt.
2001. szeptember 11-e közvetve és közvetlenül is megváltoztatta a hollywoodi közgondolkodást. Az illegális bevándorlás, a faji sokszínűség okozta feszültségeket, migrációs problémákat sokkal fájdalmasabb és őszintébb módon ábrázolják az elmúlt években, mint valaha. Tény: a multikulturalizmus árnyoldala keresve sem találhatott magának jobb kifejezési módot a celluloidnál. A látogatóban ráadásul sokkal többről van szó az illegális bevándorlás témájánál. A történetben egy magányos, feleségét elvesztő hatvanas férfi útkeresése legalább annyira hangsúlyosan helyet követel. A látogató egyszerre szomorú társadalmi rajz, politikaellenes kortesbeszéd, az emberi kapcsolatok filmje és egy magányos ember elmúlás elleni harca. A rendező Tom McCarthy az Állomásfőnök című érzékeny dráma-vígjátéka után ugyanazokról a belülről fakadó érzésekről-érzelmekről beszél, ám ezúttal teljesen más kontextusban. Bill MurrayElveszett jelentés-beli nagyszerű japán magányjelenetei után most Richard Jenkins bűvöli el a kamerát: a mozdulatlan állóképekben, az ellopott pillanatokban őszintén szembesülünk egy ember minden fájdalmával, és a szavak helyett ismét a képek árulnak el többet annak lélekrajzáról.
Ari Folman alkotása a háborús sorsdrámák sorát gazdagítja, különlegességét azonban egyedi formája – saját történetét animációs dokumentumfilmben meséli el –, grandiózus, ám csöppet sem hivalkodó szerkezete biztosítja. A Libanoni keringő arról a folyamatról regél, ahogy a rendező egy baráti beszélgetés hatására elkezd visszaemlékezni életének egy periódusára, amelyet nem véletlenül törölt ki memóriájából. A gyönyörűen kidolgozott, részletgazdag, a látomásos képek esetében elrugaszkodott, egyébként végig a valóság felülrajzolására hivatott animációs forma nem csupán az objektív realitás lehetségességét kérdőjelezi meg. Folman gyakorló dokumentumfilmesként a rögzített kép valóságleképező mivoltát is megtagadja: animációja a szubjektum forradalmát hirdeti, csak a film végén él a nyers dokumentumfelvételek erejével, amelyeket némán vezekelve kommentár nélkül hagy. Ari Folman filmjét nem csupán formalizmusa, kiegyensúlyozottsága és ritkán látható témája emeli a legkiválóbbak közé: lírai hangvétele, intelligens elbeszélésmódja teszi végtelenül érzékeny és őszinte darabbá, amely olyannyira mértékletes és mentes a patetikus felhangoktól, hogy az már-már bombasztikusnak számít.
Quentin Tarantino azon ajánlatát, amely szerint az amerikai filmrendezők igenis nézzenek szét forgatás előtt a leértékelt hollywoodi színészek boltjában is, nem érheti sok rossz szó. Darren Aronofsky eminens tanulóként biflázhatta be ezt az íratlan rendeletet. Nyilvánvaló, hogy amikor Mickey Rourke-ra osztotta Randy „A kos” Robinson, a kiöregedett, lecsúszott pankrátor szerepét, elsősorban élet és szerep összesimulásának sajátos lehetősége foglalkoztatta. De Rourke-ban nemcsak a brutálisan szétcsúszott pónem a figyelemre méltó, hanem az is, hogy fejének szomorú állapota milyen elképesztő módon eltér feszes izmokban rendkívül dús teste többi részének állagától – a jeles művész ilyeténképpen a film lényegét hordozza testében. A pankrátor ugyanis azokról az embertársainkról mond el szívhez szóló mesét, akik a testükkel keresik mindennapi kenyerüket. Egyszerű emberek egyszerű filmje ez, nem világraszóló, de nem is könnyűsúlyú darab. A pankrátor fényesen bizonyítja, hogy a mély empátia jelenleg sajnálatos módon némiképp hiánycikknek számító képessége még mindig hegyeket képes megmozgatni. A moziban legalábbis feltétlenül.
Danny Boyle, a Sekély sírhant, a Trainspotting és a 28 nappal később rendezője a Slumdog Millionaire – Gettó milliomosban a hollywoodi forgatókönyvet és a realista színészi játékot ötvözte a színes szárik, családi kötelékek és egymásnak teremtett szerelmesek világával, hogy éppoly nehezen felejthető filmet kerekítsen belőle, mint amilyenek a pályája legkiemelkedőbb állomásai. A Slumdog Millionaire főhőse Jamal Malik (Dev Patel), az árva utcagyerekből teahordóvá lett fiú, aki eljut a Legyen Ön is milliomos! főnyereményének kapujába. Az utolsó kérdés előtt váratlanul letartóztatják és vallatni kezdik, hogy kiderítsék, hogyan, milyen csalással jutott el idáig. A kihallgatás adja az elbeszélés dramaturgiai vázát, a filmidő előrehaladtával nemcsak a műsort, de a fiú visszaemlékezésein keresztül a főhős teljes élettörténetét megismerjük. Jamal sajátos sikertörténetének kulcsa a sors, amely képes kipörgetni számunkra a megfelelő kérdéseket; azokat a kérdéseket, amelyekre a válaszokat régről – gyerekkorunktól fogva – tudjuk. A bollywoodi film sem tesz mást, mint kérdéseket fogalmaz meg készen kapott, meglévő válaszokra; újabb és újabb történeteket mesél, hogy végül a hősök a problémákra adott helyes válasz után látványosan kitáncolják magukból a feszültséget.
58. szám – 28-29. oldal
Ajánljuk még
Az alábbi tizenöt film ugyan nem fért bele a tízes listába, mégsem szeretnénk, ha elsikkadnának a filmrengetegben.
A román újhullám furcsán kemény, keserű szatírái, egyetlen generáció megrázó és lehengerlő lendületéből születnek. A filmekben egy olyan társadalom képe bontakozik ki, amely bátran vállalja frusztráltságának tényét. A California Dreamin’ képlete egyszerű, ám mifelénk az egyszerű képletek nyomán is ezernyi elfojtott sérelem és feledésbe kényszerített katasztrófa kerül felszínre. 
A lengyel 
A New York Times 1974. augusztus 8-án szűkszavú cikkben adott hírt egy francia artista mutatványáról: nevezett Philippe Petit akrobata az előző nap reggelén a World Trade Center ikertornyai között kifeszített kötélen sétált, biztosítás nélkül, mintegy 400 métermagasban. Petit urat a produkciójának végeztével a hatóságok őrizetbe vették, majd alapos elmeorvosi vizsgálat után ügyének további rendezéséig szabadon bocsátották. James Marsh dokumentumfilmje a harmincöt évvel ezelőtti attrakció előkészítését és kivitelezését mutatja be. A mű kétségtelenül a dokumentarizmus elemeinek lehető legszerencsésebb kombinációja. Kellő fantáziával és szabadsággal elkészített darab, amely egy monumentális cselekedetnek felszabadultan, de nem patetikusan, okosan, de nem tudálékosan állít emléket. Marsh a filmjéhez nemcsak kitűnő témát, de kitűnő riportalanyokat, munkatársakat, és egy kitűnő koncepciót is talált. Nem címzi filmjét a szeptemberi tragédia emlékéhez, nem szövi mondandójába a '74 utáni eseményeket, hiszen érzi, hogy a direkt kapcsolat esetleg morbiddá, de mindenképp hatásvadásszá válna. Tudja, hogy a reflexek úgyis működnek, és Petit története nemcsak az akarat ereje, de egy bámulatos építészeti alkotás előtt is tiszteleg.
A film akkor képes a katartikus hatást gyakorolni nézőjére, ha az minél kevesebbet tud a történetről vagy a műfajról, így előfeltevések nélkül fogadhatja be a látottakat. Hiszen aki kezdettől tudja, hogy az egyik főhős egy vámpír, joggal gondolhatja, hogy vámpírfilmet fog látni. Nagyobbat pedig nem is tévedhetne. Az Engedje be! nem egy bájos gyerekszerelem krónikája vagy az 
A Fel! bizonyos szempontból olyan, mintha a rokonszenves hulladékkezelő robot történetének ikermeséje volna. Csak míg a 
A színészettől visszavonult 
2001. szeptember 11-e közvetve és közvetlenül is megváltoztatta a hollywoodi közgondolkodást. Az illegális bevándorlás, a faji sokszínűség okozta feszültségeket, migrációs problémákat sokkal fájdalmasabb és őszintébb módon ábrázolják az elmúlt években, mint valaha. Tény: a multikulturalizmus árnyoldala keresve sem találhatott magának jobb kifejezési módot a celluloidnál. A látogatóban ráadásul sokkal többről van szó az illegális bevándorlás témájánál. A történetben egy magányos, feleségét elvesztő hatvanas férfi útkeresése legalább annyira hangsúlyosan helyet követel. A látogató egyszerre szomorú társadalmi rajz, politikaellenes kortesbeszéd, az emberi kapcsolatok filmje és egy magányos ember elmúlás elleni harca. A rendező 
