Az előző évek gyakorlatához hasonlóan szerkesztőségünk számba vette a tavalyi év legemlékezetesebb mozgóképeit. Az igazságosság jegyében csak olyan alkotásokra fókuszáltunk, amelyeket Magyarországon 2010. január 1. és december 31. között mutattak be hivatalos moziforgalmazásban, vagy a mozibemutatót kihagyva jelentek meg egyenesen Blu-rayen és/vagy dvd-n (az újrabemutatók és -kiadások nem vettek részt a megmérettetésben). Kedvenceink között nem vállaltuk a rangsorolás terhét, így a filmek betűrendben sorakoznak.
Jól összerakott, szívből jövő és szívhez szóló darab arról, mi mindent lehet megélni röpke tizenöt év alatt. Keményen odacsap mindenkinek, aki egy bőséges fish-and-chips vacsora után rózsaszínben látná az angol alsó középosztályt és úgy általában a világot. Belemenős szövegek és drámai képek párnázzák ki a történetet, amely az átlagosból az abnormális, az ártatlanból a veszélyes árnyalatot emeli ki. Állapotot jelent egy olyan közegről, ahol az agresszió az alapértelmezett kommunikációs forma, és nagy baj lehet abból, ha egy lelki beteg tini betoppan egy (általa soha nem tapasztalt) idillben élő (soha nem tapasztalt) család (soha nem tapasztalt) otthonába.
Lars von Trier mélydepressziója mélyéről elővarázsolt egy filmet. Nevezhetjük sajátos pszichoanalízisnek, művészi kényszernek, kinyilatkoztatásnak, szembesítésnek. Kétségtelen, hogy a dogmaatyának ez az eddigi legőszintébb filmje, amelyben a mester – természetesen nem mentesen a trieri stílusjegyektől – valóban kitárulkozik. Pontosabban beszippant, és saját háborgó lelkének tengerén hajóztat, ami – lévén része a kollektív tudattalannak – az emberi anomáliák pontos (avagy torz?) tükre. A mélymenet nem felemelő, de továbbgondolandó. Nem szórakoztató, hanem átélendő, torokszorító, szívfacsaró, gyomorba vágó.
Lehet azt mondani, hogy nincs új a nap alatt. Hogy a Bibliotheque Pascal némi Kusturica, egy adag román film, egy kis dél-amerikai mágikus realizmus és egy csipetnyi Tágra zárt szemek keveréke. Lehet, de teljességgel felesleges. Hajdu Szabolcs új filmje nem elemeiben, hanem összességében eredeti mű, amely nemcsak a realizmusból a fantáziába, a valóságból a fikcióba, de a nappalból az éjszakába történő utazást is bemutatja. A Bibliotheque Pascal a dolgok Janus-arcáról beszél. A fantázia felszabadító, felemelő, kiteljesítő, feloldozó, másfelől viszont gúzsba kötő és megnyomorító voltáról. Hiszen a fantázia az, ami néhány embert arra késztet, hogy fiatal lányokat, serdülő fiúkat megalázó módon perverz játékokra kényszerítsen, de fantázia kell ahhoz is, hogy az anya a bútorbolt díszletei között kislányával meghitt, családi vacsorát játsszon.
Steve McQueen filmjéről nehéz csak és kizárólag a saját érdemei alapján beszélni. Az Éhség nem az az alkotás, ahol fel lehet venni a cinizmus köpenyét, eltávolodni a képektől és kartávolságon kívülről írni róla. McQueen kiszámított, kiporciózott gyomrosa – ha esztétikailag, ideológiailag vagy egyéb okokból tetszik az embernek, vagy ha ugyanezen okokból gyűlöli – mindenképpen személyes hatást vált ki a nézőből. Az Éhség erős film, az emberi test és szellem határait vizsgálja és bontja fel egy sebész precizitásával, de emiatt ocsmány is. Szórakozni nem lehet rajta, csak elszörnyedni. Mivel ez az elsődleges célja, az Éhség nemcsak erős és ocsmány, hanem rendkívül sikeres.
Habár digitálisan teremtett világok helyett az Eredet az álmokat helyezi középpontjába, Christopher Nolan munkája elsősorban a kilencvenes évek virtuális valóság-filmjeiből építkezik, a tematika egyik legtöbbször körüljárt kérdését – mit történik akkor, ha a szimuláció olyan tökéletes, hogy már nem különböztethető meg a valóságtól? – beültetve egy szabályosan levezényelt heist-movie narratívába. Az Eredet egyik legnagyobb erősségét az álomvilágok és az azokban zajló akciók megjelenítése jelenti, miközben a tudat immunreakcióját szimbolizáló ágyútöltelékek és -tömegek, valamint a felsorakoztatott helyszínek a legtöbbször használt videójáték-toposzok megidézésével újfent visszacsatolnak a VR-filmek hagyományaihoz.
Két, hasonlóan terhelt, magányos lélek talál egymásra: Mary 8 éves ausztrál kislány, életét a homlokán csúfoskodó anyajegy és alkoholista anyja keseríti meg; Max egy 44 éves New York-i ateista zsidó férfi, aki Asperger-szindrómája miatt képtelen emberi kapcsolatokat kialakítani. A gyurmafilm legnagyobb bravúrja az, hogy a válogatott testi és lelki deformációk felvonultatása ellenére nem deprimálja a melankolikus hangulatokra fogékony nézőket, éppen ellenkezőleg: a másság méltóságát és a barátság erejét ünnepli, ügyesen kerülgetve közben a szentimentalizmus és a giccs csapdáit.
„Szerintem más nyelvet beszélünk” – mondja a rendőrfőnök a film háromnegyedénél található húszperces jelenetben, amely egyetlen tökéletesen felépített filológiai értekezés. Ebben a dialógusban a rendőrfőnök egy értelmező szótár segítségével kényszeríti engedelmességre a lelkiismereti okokra hivatkozva ellenszegülő beosztottját: kikeresteti és felolvastatja vele a lelkiismeret, a törvény, az erkölcs és a rendőr szócikkeket, hogy a nyelv segítségével törje be a fiatal nyomozót. A Rendészet, nyelvészet a nyelvről mint a hatalomgyakorlás elsőszámú eszközéről beszél. A kommunikáció az elnyomás metaforájaként jelenik meg, ez a motívum pedig olyan rangos elődökhöz kapcsolja, mint a Lazarescu úr halála, vagy a 4 hónap, 3 hét, 2 nap.
A ház urának orosz származású felesége, Emma (Tilda Swinton) szerelmi története ez, de jobb, ha inkább érzékit mondunk. Ez fordul aztán tovább, nem hagyván a kellően érzékennyé tett közönséget magára, hanem azt vállon ragadva, belső dialógussá, olyan autentikus történéssé formálódik, amely az idővel, elmúlással, szépséggel kapcsolatos kérdésekkel rohanja meg a nézőjét, mint az tisztességes remekművektől elvárható. Luca Guadagnino rendezése majdnem tökéletes, de ez nem az a film, ahol az ember kis hibákkal pitiánerkedik. Inkább örül a kincsnek.
Tizenöt évvel azután, hogy az első CGI-csillagharcos, Buzz Lightyear „a végtelenbe, és tovább” jelölte ki a Pixar Stúdió és a számítógépes animáció jövőjét, trilógiává bővült a Toy Story – Játékháború. Az érzelemgazdag finálé a trilógia bölcs lezárását adja, hiszen a korábbi két rész hűségről zengett ódáját azzal a vaskos tanulsággal teszi kerekké, hogy bármilyen nehéz is, el kell fogadni az idő múlását, tudni kell váltani, tudni kell kilépni a szeretett gazda szolgálatából, hogy új irányt, új értelmet nyerjen az életünk. Ezt a játékok ismét csak alkotóik tükreként tanulják meg, hiszen a Toy Story harmadik epizódját már nem John Lasseter, hanem Lee Unkrich rendezte, ő segített a nagykorúvá érett Pixarnak, hogy végleg elengedje kedvence kezét.
Az elmúlt bő öt évben az izraeli filmipar zajos nemzetközi sikereket aratott olyan alkotásokkal, mint a Mennyország most (2005, Oscar-jelölés, Európa-filmdíj), Libanoni keringő – Waltz with Bashir (2008, Oscar-jelölés, Golden Globe-díj), vagy a Cannes-ban a nemzetközi zsűri FIPRESCI díját elnyerő A zenekar látogatása. Nem nehéz észrevenni a tendenciát, hogy mindegyik film az arab-izraeli szembenállást dolgozza fel, A zenekar látogatása azonban fontos kivétel – itt nem a konfliktus a meghatározó elem, hanem a közeledés és az ismerkedés, a műfaj pedig ennek megfelelően nem dráma vagy háborúsfilm, hanem vígjáték. Az elsőfilmes Eran Kolirin jó érzékkel adagolja a vígjátéki elemeket, a szentimentalizmust és némi drámát. Egy eltévedt egyiptomi zenekarról szóló kisvárosi filmet nézünk, amelyet az elszalasztott lehetőségek, rég megbántott kompromosszimok melankóliája jár át.
72. szám, 28-29. oldal
Ajánljuk még
Az alábbi tizenöt film ugyan nem fért bele a tízes listába, mégsem szeretnénk, ha elsikkadnának a filmrengetegben.
Marc Webb dramedy-je nem szerelmes film, csupán egy film a szerelemről. A narrátor – akinek beszédmódja és történetvezetési stílusa (szándékosan) olyan nagy műfaji elődöket idéz, mint a Jules és Jim vagy az Amélie csodálatos élete – ezzel a felszólítással vezeti be nézőjét a cselekménybe. Tom és Summer kalandja nem az egyetlen és igazi, mindent elsöprő és örökké tartó románcnak a története. Mindössze egy fiú és egy lány nem a megszokott értelemben vett happy enddel záruló találkozása, amely őszinteségében és valódiságában mindnyájunkat azonosulásra késztet.
71. szám, 66-67. oldal
Ahol a vadak várnak (Where the Wild Things Are)
Spike Jonze nem gyerekfilmet akart készíteni, nem is egy fiúról szóló filmet – azt akarta bemutatni, hogy milyen is tízévesnek lenni. Munkája sokkal inkább Spike Jonze-film, mint fantasy vagy mese, ráadásul a stúdió egyéves erőltetése és halasztgatása ellenére sem tett kedvezményeket sem a gyerekek, sem a felnőttek kedvéért. Így lett az Ahol a vadak várnak csupán kevesek számára igazán befogadható, nekik viszont csodálatosan őszinte és kíméletlenül varázslatos, érzelmes utazás a tízéves kissrácok lelkének mélyére.
Wes Anderson hatalmas odafigyeléssel összehorgolt/varrt filmjeit mindig is jellemezte egyfajta bábfilmes stilizáció, így a rendező számára a stop-motion animáció maga a beérkezés: ezúttal a gyerekszoba mindenható ura ő, aki a látványt a lehető legszabadabban hajlíthatja abba az irányba, amerre csak a fantáziája engedi. Az eredmény lehengerlő: a mind színeiben, mind tárgyi részleteiben letűnt korok precíz festőit idéző aprólékossággal megalkotott, egyszerre régi vágású, finoman kopottas és álomszerűen elemelt képi világ a leggyönyörűségesebb, melyett a Karácsonyi lidércnyomás óta mozgóképen láthattunk.
77. szám, 68-69. oldal
A harcmező hírnökei (The Messenger)
Az elsőfilmes Oren Moverman munkája elkerüli a giccset, pedig a halálhírt hozó katonák lelki terhe és a gyász mellett olyan témákat érint, mint a hősmítosz, hűtlenség, önáltatás, alkoholizmus, kiüresedés. A forgatókönyvírók azonban képesek voltak úgy bonyolítani a cselekményt, hogy sem gejl, sem kiszámítható nem lett a mozi, így A harcmező hírnökei eséllyel pályázik a kisszámú hasonló jellegű háborús remekművek közé – oda, ahol pl. Hal Ashby klasszikusa, a Hazatérés is található.
A meglepetések filmje, mely a kísértet-horror és a női bosszúfilm közhelyeiből kiindulva éles kanyarok után jut el a meghökkentő és elgondolkodtató végkifejletig. A vásznon felvonultatott kegyetlenség az egyik pillanatban még puszta dekorációnak tetszik, majd egyszeriben költői látomássá alakul: a Motel szórakoztatóipari kínzókamrája elvont, művészfilmes vérfürdővé változik a Megszállottság (Zulawski) és a Kínzó mindennapok lírai lázálmait idézve. A vége főcímben Pascal Laugier rendező a filmet Dario Argentónak ajánlja, és a legjobb pillanataiban a Mártírok méltó a mesterhez.
76. szám, 76. oldal
Az írás a Mozinet Magazin 2011. februári számában jelent meg.
Jól összerakott, szívből jövő és szívhez szóló darab arról, mi mindent lehet megélni röpke tizenöt év alatt. Keményen odacsap mindenkinek, aki egy bőséges fish-and-chips vacsora után rózsaszínben látná az angol alsó középosztályt és úgy általában a világot. Belemenős szövegek és drámai képek párnázzák ki a történetet, amely az átlagosból az abnormális, az ártatlanból a veszélyes árnyalatot emeli ki. Állapotot jelent egy olyan közegről, ahol az agresszió az alapértelmezett kommunikációs forma, és nagy baj lehet abból, ha egy lelki beteg tini betoppan egy (általa soha nem tapasztalt) idillben élő (soha nem tapasztalt) család (soha nem tapasztalt) otthonába.
Lehet azt mondani, hogy nincs új a nap alatt. Hogy a Bibliotheque Pascal némi 
Habár digitálisan teremtett világok helyett az Eredet az álmokat helyezi középpontjába, Christopher Nolan munkája elsősorban a kilencvenes évek virtuális valóság-filmjeiből építkezik, a tematika egyik legtöbbször körüljárt kérdését – mit történik akkor, ha a szimuláció olyan tökéletes, hogy már nem különböztethető meg a valóságtól? – beültetve egy szabályosan levezényelt heist-movie narratívába. Az Eredet egyik legnagyobb erősségét az álomvilágok és az azokban zajló akciók megjelenítése jelenti, miközben a tudat immunreakcióját szimbolizáló ágyútöltelékek és -tömegek, valamint a felsorakoztatott helyszínek a legtöbbször használt videójáték-toposzok megidézésével újfent visszacsatolnak a VR-filmek hagyományaihoz.
Két, hasonlóan terhelt, magányos lélek talál egymásra: Mary 8 éves ausztrál kislány, életét a homlokán csúfoskodó anyajegy és alkoholista anyja keseríti meg; Max egy 44 éves New York-i ateista zsidó férfi, aki Asperger-szindrómája miatt képtelen emberi kapcsolatokat kialakítani. A gyurmafilm legnagyobb bravúrja az, hogy a válogatott testi és lelki deformációk felvonultatása ellenére nem deprimálja a melankolikus hangulatokra fogékony nézőket, éppen ellenkezőleg: a másság méltóságát és a barátság erejét ünnepli, ügyesen kerülgetve közben a szentimentalizmus és a giccs csapdáit.
„Szerintem más nyelvet beszélünk” – mondja a rendőrfőnök a film háromnegyedénél található húszperces jelenetben, amely egyetlen tökéletesen felépített filológiai értekezés. Ebben a dialógusban a rendőrfőnök egy értelmező szótár segítségével kényszeríti engedelmességre a lelkiismereti okokra hivatkozva ellenszegülő beosztottját: kikeresteti és felolvastatja vele a lelkiismeret, a törvény, az erkölcs és a rendőr szócikkeket, hogy a nyelv segítségével törje be a fiatal nyomozót. A Rendészet, nyelvészet a nyelvről mint a hatalomgyakorlás elsőszámú eszközéről beszél. A kommunikáció az elnyomás metaforájaként jelenik meg, ez a motívum pedig olyan rangos elődökhöz kapcsolja, mint a 
A ház urának orosz származású felesége, Emma (
Tizenöt évvel azután, hogy az első CGI-csillagharcos, Buzz Lightyear „a végtelenbe, és tovább” jelölte ki a Pixar Stúdió és a számítógépes animáció jövőjét, trilógiává bővült a Toy Story – Játékháború. Az érzelemgazdag finálé a trilógia bölcs lezárását adja, hiszen a korábbi két rész hűségről zengett ódáját azzal a vaskos tanulsággal teszi kerekké, hogy bármilyen nehéz is, el kell fogadni az idő múlását, tudni kell váltani, tudni kell kilépni a szeretett gazda szolgálatából, hogy új irányt, új értelmet nyerjen az életünk. Ezt a játékok ismét csak alkotóik tükreként tanulják meg, hiszen a Toy Story harmadik epizódját már nem 
Az elmúlt bő öt évben az izraeli filmipar zajos nemzetközi sikereket aratott olyan alkotásokkal, mint a 
Az elsőfilmes 
A meglepetések filmje, mely a kísértet-horror és a női bosszúfilm közhelyeiből kiindulva éles kanyarok után jut el a meghökkentő és elgondolkodtató végkifejletig. A vásznon felvonultatott kegyetlenség az egyik pillanatban még puszta dekorációnak tetszik, majd egyszeriben költői látomássá alakul: a Motel szórakoztatóipari kínzókamrája elvont, művészfilmes vérfürdővé változik a 
