A Gonosz halott-trilógia igazi kultusz horror-szériává válása nem volt olyan egyszerű és zökkenőmentes dolog, mint ahogy azt gondolnánk. Sam Raimi rendezőnek legelőször az igen szűkös anyagi keretek okozta problémákkal kellett megbirkóznia az első epizód (1981) elkészítésekor. Ám ezekből a komplikációkból némi lelemény segítségével az alkotóknak sikerült igazi erényeket kovácsolniuk. A Gonosz halott igazi – ha szabad ilyet mondani – báját pontosan ez a minimális egyszerűség adja meg; roppant erős hatású atmoszféráját a remegő, zaklatott és furmányos kameramozgások alkotják. Raimi ügyes rendezésének és a korszakban népszerű A rettegés háza tematikának szerencsés egymásra találásából remek vérfürdőbe oltott „szellemes” horror kerekedett.
A film sikere az újszerű vizualitáson és formai megoldásokon kívül leginkább a főszerepet alakító Bruce Campbellnek volt köszönhető, akire mintha csak rászabták volna az őrült eufóriában a démonokkal szembeszálló átlagember szerepét. Ám a nehéz körülmények között megfogant produkció a megszületés után sokkal komolyabb akadályba ütközött: feltűnő nyerssége és szokatlan látványvilága következtében egyetlen amerikai forgalmazó sem vállalta a mozibemutatás kockázatát, így amikor az 1982-es Cannes-i Filmfesztiválon a közönség elé került, még mindig forgalmazó nélkül árválkodott. A vetítésen azonban egy bizonyos Stephen King is részt vett, aki egyszerűen beleszeretett a filmbe, így rögtön egy újságcikk formájában szólította fel a forgalmazókat a Gonosz halott bemutatására, amiben nemes egyszerűséggel az „1982 legvadabb eredeti horrorfilmjének” titulálta Raimi alkotását. Nem tudni, hogy King felhívásának köszönhető-e, de az Image Entertainment lecsapott a műre, így kerülhetett a darab szélesebb közönség elé is, és nyerhette el a rajongók máig tartó kultikus hódolatát.
Annak rendje és módja szerint érkezett a folytatás, igaz csak 1987-ben, ám ha lehet a groteszk humor bevetésével Raimi még több imádót szerzett magának és filmjének. A Gonosz halott produceri munkálataiban is részt vállaló Bruce Campbell által megformált Ashley figurája a trilógiát lezáró A sötétség seregében teljesedik ki igazán, ahol az 1300-as évekbe visszakerülő fiatalember láncfűrészével és sörétes puskájával veszi fel a harcot a saját gonosz énje által vezetett csontvázhadsereg ellen, akik a Halottak Könyvét szeretnék megkaparintani. A humor tekintetében A sötétség serege viszi a prímet a három film közül, aminek műfaji megjelölésre leginkább a kaland-akció-horror-komédia megnevezés szolgálna. A mulatságosan groteszk jeleneteken kívül természetesen a lezáró epizódben találkozhatunk jó pár véresen brutális pillanattal is (a rendezés és a színészi játékok magas színvonaláról már nem is beszélve), így mindenféleképpen a Gonosz halott-trilógia színvonalas lezárásának tekinthetjük.
A film sikere az újszerű vizualitáson és formai megoldásokon kívül leginkább a főszerepet alakító Bruce Campbellnek volt köszönhető, akire mintha csak rászabták volna az őrült eufóriában a démonokkal szembeszálló átlagember szerepét. Ám a nehéz körülmények között megfogant produkció a megszületés után sokkal komolyabb akadályba ütközött: feltűnő nyerssége és szokatlan látványvilága következtében egyetlen amerikai forgalmazó sem vállalta a mozibemutatás kockázatát, így amikor az 1982-es Cannes-i Filmfesztiválon a közönség elé került, még mindig forgalmazó nélkül árválkodott. A vetítésen azonban egy bizonyos Stephen King is részt vett, aki egyszerűen beleszeretett a filmbe, így rögtön egy újságcikk formájában szólította fel a forgalmazókat a Gonosz halott bemutatására, amiben nemes egyszerűséggel az „1982 legvadabb eredeti horrorfilmjének” titulálta Raimi alkotását. Nem tudni, hogy King felhívásának köszönhető-e, de az Image Entertainment lecsapott a műre, így kerülhetett a darab szélesebb közönség elé is, és nyerhette el a rajongók máig tartó kultikus hódolatát.
