Mad Max – legenda. Méghozzá olyan legenda, amely legkevesebb három személynek köszönheti a létét. Az első Max Rockatansky, aki polgári nevétől és életétől megszabadulva Őrült Maxként vonult be a filmtörténetbe. A második Mel Gibson, aki e karakter nélkül talán sose jutott volna el a nagy áttörésig. A harmadik George Miller, aki íróként, rendezőként, producerként a téma legfőbb felelőse. Rockatansky azóta a posztapokaliptikus hősök archetípusa lett, Gibson világsztár, Miller az angolszász filmgyártás nagyvadainak egyike. Közös történetük kiindulópontja egy művészi ambícióval megvert orvos, aki az elszigetelt ausztrál kontinensen azért vállal ügyeleteket, hogy a pénzből elkészíthesse első egész estés moziját.
A lelkiismeretes egészségügyi dolgozó maga Miller (a közhiedelemmel ellentétben nem azonos a szintén ausztrál „másik” George Millerrel, aki többek között a Végtelen történet 2.-t jegyzi), a nagy ötlete pedig nem kecsegtetett sok jóval. A ma már prosperáló ausztrál filmgyártás még gyerekcipőben jár, a helyiek kiejtése és szlengje az elvileg azonos nyelvet beszélő amerikaiakat is gyakran zavarba ejti, a sivatagos vidék legfeljebb western forgatására alkalmas – ilyen körülmények között műfaji filmet forgatni nemzetközi piacra finoman szólva kétes kimenetelű vállalkozás. Millernek azonban sikerült a csoda. Ehhez – a nagy szerencsén kívül – szüksége volt egy látszólag kézenfekvő taktikára is, aminek köszönhetően műve az alacsony költségvetés jó kihasználásának iskolapéldája, és az Ideglelés nagy szériájáig minden idők legjövedelmezőbb filmje lett.
„Probléma? Nem probléma!”
Szóval az 1970-es évekig Ausztráliában szinte csak mutatóba készült film, és még a Mad Max (1979) évtizedében bemutatottak többsége is helyieket célzó vígjáték, vagy az ausztrál új-hullám alkotóinak korai, művészi igényű alkotása? Sebaj, megteremtjük a szélesebb igényeket kielégítő ausztrál műfaji filmet. Érthetetlenül beszélnek a színészek? Úgyis az akció a lényeg! A táj szinte csak homokból, kőből és utakból áll? Westernbe oltott disztópikus akciófilmhez ideális. A költségvetés jobb helyeken egy tisztességes reklámfilmhez is kevés lenne? A lepusztult képi világ, a jó stílusérzék és az ismeretlen színész nem drága...
Miller és producere, Byron Kennedy a hátrányból előnyt kovácsoltak, és ha erre nem volt lehetőség, egyszerűen megkerülték a kérdést – nem a víziójuk lényegével kötöttek kompromisszumot, legfeljebb a körülményekkel. A nem túl távoli, a korabeli olajválságok miatt még reálisnak is nevezhető jövőben játszódó, bosszúra éhes főhőst szerepeltető Mad Max szinte az egész világot meghódította.
Pár gallonnal többért
„Ami nem sikerült az első résszel, sikerül a másodikkal.” – gondolhatta Miller, s valóban így lett, hála a nagyobb költségvetésnek, komolyabb ambícióknak, jobb lehetőségeknek. Az egyes epizódokat és a sorozatot vizsgálva nem nehéz felfedezni a párhuzamot a Mad Max-filmek és Sergio Leone Dollár-trilógiája között: kiforrott stílus; ponyvamítoszokból szőtt történetek; nyers hangvétel; cinizmus; brutalitás; sajátos erkölcsi alapelveket védő, gyakran ijesztő megjelenésű hős; többnyire egydimenziós, mégis félelmetes antagonisták; lenyűgöző akciójelenetek; alacsony költségvetésből zajos diadal; zsánerrevizionáló és alműfajt teremtő alkotói szemlélet; lazán kapcsoló epizódok; visszatérő színészek…
A legszembetűnőbb különbség, hogy míg Leone egyre több pénzből egyre jobb filmeket készített, és trilógiáját az utolsó résszel koronázta meg, Miller a középső, The Road Warrior címen immár Amerikában is nagyot arató epizóddal ért a csúcsra. A máshol Mad Max 2.-ként ismert mozi egyértelműen a poszt-apokaliptikus jellegre koncentrál, ezen a területen nyugodtan nevezhető trendteremtőnek. A magányos címszereplő immár egy városok nélküli világ végtelen sivatagában harcol a túlélés eszközeiért, elsősorban a benzinért. A Clint Eastwood alakította Névtelen Pisztolyhőshez hasonlóan anyagi érdektől vezérelve lép be a két oldal (punkokra emlékeztető gonoszok – új civilizáció építéséért harcoló jók) küzdelmébe, ám az Egy maréknyi dollárért főszereplőjével ellentétben ő egy idő után egyértelműen az egyik oldalra áll, hogy a történet végén ismét egyedül nézzen szembe a pusztasággal.
A Mad Max 2. – Az országúti harcos (1982) egyszerű, de hatásos, könnyen reprodukálható összetevői egy nyolcvanas években népszerű poszt-apokaliptikus alműfaj kialakulásához vezettek, amely különösen az olasz exploitation-filmeseket ihlette meg (ld. az eredeti Becstelen brigantyk rendezőjének Bronx Warriors-filmjeit, vagy a Halálhozó 3000 című dolgozatot).
Max új utakon
Az 1985-ös Mad Max 3. – Az igazság csarnokán innen és túl forgatásának idejére Miller rendezőként kizárólag az akciójelenetekre akart koncentrálni, ezért a többit kollégájára, George Ogilvie-re bízta. A bizarr jövőkép utolsó fejezete nem tetőzi be annyira egyértelműen a trilógiát, mint Leone klasszikusa, A Jó, a Rossz és a Csúf a Dollár-filmeket, de szégyenkezni sem kell miatta az alkotóknak. Az alapkoncepciót A legyek ura-áthallásokkal és egy futurisztikus településsel (Bartertown) gazdagító mozi jól sikerült, még ha a Mad Max 2.-t nem is pipálja le. A forgatókönyvírók, Miller és Terry Hayes a Bartertownban játszódó jelenetekben ismét az „ellenséges erők közé kerülő hős”-ötletből indultak ki, hogy aztán egy fordulattal újabb emberi vonásokkal színesítsék Őrült Max portréját. Az elvadult gyerekekkel szövetséget kötő hős sorsa az utolsó percekben szokás szerint bizonytalan, a trilógia vége azonban összességében kifejezetten reményteli.
Az eltelt két évtizedben Gibson ügyeletes szívtipróként és akciósztárként aratott Hollywoodban, Miller főleg számítógépes animációt alkalmazó gyerekfilmekkel foglalta el magát, nem is sikertelenül (ld. Babe-sorozat, Táncoló talpak). 2003 óta több Mad Max-projektről is hallani híreket, többek között egy meghiúsult élőszereplős produkcióról (Fury Road), ennek animeváltozatáról és a hozzájuk kapcsolódó számítógépes játékról, de nem kizárt egy egészen új kezdetet jelentő mozi leforgatása sem. Ami mindegyik ötletben közös: Mel Gibson hiánya.
Hála az eredeti trilógiának, a franchise legközelebbi darabjáig sem kell unatkoznunk. A sorozatban vázolt jövőkép szerencsére nem vált valósággá, de néhány elavult elemtől (pl. egyes frizurák, ruhák, Tina Turner) eltekintve a filmek megőrizték szavatosságukat, filmtörténeti jelentőségükön túl is maradandó, szórakoztató, sőt bizonyos szempontból elgondolkodtató darabjai lettek az akció és sci-fi műfajnak.
Mad Max – legenda, és ezen már semmi sem tud változtatni.
Orosdy Dániel
Az írás a Mozinet Magazin 2010. áprilisi számában jelent meg.
A lelkiismeretes egészségügyi dolgozó maga Miller (a közhiedelemmel ellentétben nem azonos a szintén ausztrál „másik” George Millerrel, aki többek között a Végtelen történet 2.-t jegyzi), a nagy ötlete pedig nem kecsegtetett sok jóval. A ma már prosperáló ausztrál filmgyártás még gyerekcipőben jár, a helyiek kiejtése és szlengje az elvileg azonos nyelvet beszélő amerikaiakat is gyakran zavarba ejti, a sivatagos vidék legfeljebb western forgatására alkalmas – ilyen körülmények között műfaji filmet forgatni nemzetközi piacra finoman szólva kétes kimenetelű vállalkozás. Millernek azonban sikerült a csoda. Ehhez – a nagy szerencsén kívül – szüksége volt egy látszólag kézenfekvő taktikára is, aminek köszönhetően műve az alacsony költségvetés jó kihasználásának iskolapéldája, és az 
„Ami nem sikerült az első résszel, sikerül a másodikkal.” – gondolhatta Miller, s valóban így lett, hála a nagyobb költségvetésnek, komolyabb ambícióknak, jobb lehetőségeknek. Az egyes epizódokat és a sorozatot vizsgálva nem nehéz felfedezni a párhuzamot a Mad Max-filmek és Sergio Leone Dollár-trilógiája között: kiforrott stílus; ponyvamítoszokból szőtt történetek; nyers hangvétel; cinizmus; brutalitás; sajátos erkölcsi alapelveket védő, gyakran ijesztő megjelenésű hős; többnyire egydimenziós, mégis félelmetes antagonisták; lenyűgöző akciójelenetek; alacsony költségvetésből zajos diadal; zsánerrevizionáló és alműfajt teremtő alkotói szemlélet; lazán kapcsoló epizódok; visszatérő színészek…
Az 1985-ös Mad Max 3. – Az igazság csarnokán innen és túl forgatásának idejére Miller rendezőként kizárólag az akciójelenetekre akart koncentrálni, ezért a többit kollégájára, George Ogilvie-re bízta. A bizarr jövőkép utolsó fejezete nem tetőzi be annyira egyértelműen a trilógiát, mint Leone klasszikusa, A Jó, a Rossz és a Csúf a Dollár-filmeket, de szégyenkezni sem kell miatta az alkotóknak. Az alapkoncepciót A legyek ura-áthallásokkal és egy futurisztikus településsel (Bartertown) gazdagító mozi jól sikerült, még ha a Mad Max 2.-t nem is pipálja le. A forgatókönyvírók, Miller és Terry Hayes a Bartertownban játszódó jelenetekben ismét az „ellenséges erők közé kerülő hős”-ötletből indultak ki, hogy aztán egy fordulattal újabb emberi vonásokkal színesítsék Őrült Max portréját. Az elvadult gyerekekkel szövetséget kötő hős sorsa az utolsó percekben szokás szerint bizonytalan, a trilógia vége azonban összességében kifejezetten reményteli.
Az eltelt két évtizedben Gibson ügyeletes szívtipróként és akciósztárként aratott Hollywoodban, Miller főleg számítógépes animációt alkalmazó gyerekfilmekkel foglalta el magát, nem is sikertelenül (ld. Babe-sorozat, 
