Úgy tűnik, csak most adatott meg az ideális konstelláció a 3D-mozi számára, noha maga az eljárás már majdnem száz éve ismerős minden mozinéző számára. A nagy kérdés az, hogy a technológia fogja diktálni a feltételeket a tartalom számára, vagy éppen fordítva?
Számos tényező kellett ahhoz, hogy a 3D megtehesse azt a diadalutat, amelyet az elmúlt években oly látványosan futott be. Mostanra épült ki az a technológia, amely mind a képalkotás, mind a digitalizáció terén lehetővé teszi a legjobb minőség megteremtését, és most lett igazán égető szüksége a nagy hollywoodi stúdióknak egy olyan csodafegyverre, amely segítségével visszaédesgetheti nézőit a tökéletes házimozik, az illegálisan letöltött filmek és kalóz dvd-k csábító világából. A 3D valóban megoldásnak tűnhet a nagy stúdiók problémájára, hiszen tetszetős számsorok bizonyítják, hogy egy „sztereoszkopikus” film háromszor vagy akár ötször annyit is hozhat a konyhára, mint lapos változata, de felvetődik számos kérdés is. Az átállás a forgalmazók és a mozik számára költséges folyamat – és a költségmegosztás kérdése még nem dőlt el, a sztenderdizálás is eltarthat egy darabig, ahogy azt annak idején a dvd-nél láthattuk –, és lehet, hogy mire elhárul minden akadály, a közönség elveszíti érdeklődését, felbukkan egy még újabb találmány, vagy a 3D a hétköznapi felhasználó számára is elérhető módon költözik be a nappalikba, és végképp tönkreteszi a mozit. Vagyis a 3D alkalmazóinak most kell élniük a nagy lehetőséggel, amíg övék minden marketingelőny, amíg mellettük szólnak a számok és amíg nagy nevek vonulnak fel mellettük. James Cameron Avatarja minden idők legnagyobb sikerének számít, és mint ilyen, a 3D legmeggyőzőbb reklámja – nem csupán a bevételi oldalon, hanem Cameron hitelessége, szakmai előélete és a filmbe ölt energia és tudás okán is. Az Avatar nemcsak az idők szavára adott válasz, mint megannyi, utólag 3D-re konvertált, és ennek megfelelően többnyire csalódást okozó hagyományos munka, hanem évtizedek felhalmozott tudását és akaratát sűrítő darab, vagyis minden túlzott hírverés ellenére valóban alapvetés. Nem csoda, hogy olyan nagy nevek is háromdésítenek, mint Wim Wenders, Martin Scorsese, Steven Soderbergh, több mint biztos, hogy Ridley Scott is térben készíti el az Alien-filmek előtörténetét – azon pedig nincs is mit csodálkozni, hogy Peter Jackson a Hobbitja és Steven Spielberg Tintinje is így készül, hiszen ők eddig is ismertek voltak fogékonyságukról minden új technológiára.
Ami azt illeti, Spielberg már majdnem készített egy 3D-s filmet még 1986-ban: Michael Jackson sci-fijéről, a Captain EO-ról van szó, ám végül Francis Ford Coppola végezte el a munkát. A 17 perces táncos-űrhajós darab percenkénti egymillió dolláros büdzséjével sokáig a valaha készült legdrágább produkciónak számított, és ironikus módon az énekes halála ürügyén újra játszani kezdték a Disneyland parkokban – nem mellesleg a Disneynél 2D-s tervvel ma már nem is foglalkoznak. A Captain EO epizód csak azért került ide, hogy frappánsan illusztrálhassuk: a múltban is léteztek túlzott elvárások a 3D-vel kapcsolatban, és lehet, hogy korai a DreamWorks főmuftijának, Jeffrey Katzenbergnek azon kijelentése, mely szerint a digitális 3D „a mozi harmadik forradalma a hang és a színes technika bevezetése óta”, túlzott optimizmusnak bizonyul. Az első 3D-s vetítést fizető nézők számára ugyanis még 1915-ben tartották a New York-i Astor Filmszínházban, az első egészestés vetítésre pedig 1922-ben, még a némafilm korában került sor. Ez volt a vörös-zöld szemüvegek eljövetele, a nagy fellendülésre azonban 1952-ig kellett várni. Ekkor került a mozikba a Bwana Devil című 3D-s kalandfilm, amelyet több tucat hasonló alkotás követett. 1953-ra Hollywoodot elkapta az első nagy 3D-láz, és nem kevesebb, mint száz film készült ebben a formátumban. Minden valamire való rendező kipróbálta az új formátumot, köztük Raoul Walsh, John Farrow és még a nagy Alfred Hitchcock is, Vincent Price pedig négy 3D-s filmben szerepelve – köztük a kultusz státuszt kivívó, Andre de Toth rendezte Viaszbabák háza – kivívta magának a „King of 3D” jelzőt. Aztán 1955-re a 3D gyakorlatilag eltűnt – az így készült filmek, mint a Gyilkosság telefonhívásra, 2D-ben kerültek a mozikba –, az új szeszélyt elsöpörte a sokkal szebb képet és jobb élményt nyújtó Cinemascope, hogy aztán a hetvenes elején a sexploitation hullám részeként rövid időre újra felbukkanjon. Rövid jegyzet: az alig százezer dollárból forgatott 1969-es softcore The Stewardesses 27 millió dollárt kaszált, így relatív haszna az Avatart is bőven kenterbe veri. Ezt követően, 1973-ban készítette el Andy Warhol a maga térbeli Frankensteinjét, és 1983-ban jelent meg a borzasztóra sikerült Cápa 3-D. A 3D-s film ugyanis lehet éppen pocsék is, a technika fejlődésével a remek képeket ugyanis hasonlóan színvonalas tartalommal kell megtölteni, műfajtól függetlenül – vagy éppen attól függően.
A nyolcvanas évekre a 3D fogalma egyet jelentett a gyenge horrorral, a Cápa 3-D mellett elkészült az Amityville 3-D is, és bár a formátum ma is kedvez a horrornak – lásd Véres Valentin vagy a Végső állomás-széria negyedik epizódja, hamarosan itt az első német nyelvű 3D-horror, a One Way Trip is, és találjuk ki, hogyan készül a Kör 3.? –, de az új évezred 3D-je jellegzetesen animációs film. A számítógépes animáció mára olyan szintet ért el, és olyan pénzeket fordítanak rá, hogy logikus lépes volt a 3D megjelenése. Aligha meglepő, hogy az elmúlt pár évben elénk kerülő mozifilmjeinek bő kétharmada egészestés rajzfilm volt (Csodacsibe, Volt, Coraline és a titkos ajtó, Fel stb. – sőt, tulajdonképpen a Beowulf – Legendák lovagja is). Történetében először a rengeteg művészi szabadságot megengedő animáció esztétikája önmagán és a számítógépes trükkökön messze túlmutatóan vált meghatározóvá, és ha valamin, hát az Avataron ez igencsak tetten érhető. A történetében aligha újszerű Avatar az élő szereplők és a komputer által teremtett karakterek hibátlan egybeolvasztásával dobott igazán nagyot, illetve egy olyan fantáziavilág megteremtésével, amely összes képkockájával képes kidomborítani a 3D minden előnyét. James Cameron, aki a víz alatti fényképezésről maga is sokat tanult az évek során, ezen világ megteremtésénél sokat épített egy szerényebb műfajta is, a 3D-s természetfilmek esztétikájára. Az új 3D nem a hirtelen felénk repülő hegyes tárgyakról szól, hanem egy mélységében felépített, fantasztikus lényekkel betelepíthető, és gyakran a gravitáció szabályainak is ellentmondó, hosszan kitartott panorámaképről, amely új szabályokat ír mind a rendezők, mind az operatőrök számára. És ezek a szabályok meglepően egyszerűek. A képletet ugyan bonyolítja a tény, hogy a legtöbb 3D-s filmnek hosszú évekig el fog készülni a 2D-s verziója is – mert olcsó legyártani, és mert rengeteg mozi nem engedheti meg magának a költséges átállást –, de már létrejönni látszik egy új filmnyelv, ami első ránézésre az eddig a filmnézésről tanultak tudatos leépítése. A 3D képi világa egyrészt feleslegessé, másrészt irritálóvá teszi a gyors vágásokat – pedig csak pár évtizede szoktunk hozzájuk –, a hirtelen zoomolásokat, a gyors pásztázást, és úgy általában minden hirtelen kameramozgást. A 3D esetében a néző szeme nehezen tűri a váratlan váltásokat, a mélységélesség realisztikus ábrázolása – nem a valósághoz, hanem az emberi szem reflexeihez képest – finom hangolást igényel, akárcsak a gyors horizontális mozgás követése. Jó esély van arra, hogy Micheal Bay egy darabig nem fog 3D-s eposzt rendezni, de mindez persze inkább technikai specifikáció, mintsem filmnyelvi összefoglaló.
Egy 3D-s sportközvetítéshez a közeljövőben elég lesz pár alacsonyan elhelyezett kamera, és kész a tökéletes élmény, a játékfilmek világa azonban ennél bonyolultabb – és finnyásabb is. A film világának szüksége van a megfelelő öndefinícióra, és vagy kialakul pár éven belül egy önálló 3D-s nyelvezet, vagy a formátumot a drága kütyük közé fogja sorolni minden szakember, a rohamosan fejlődő házimozi pedig újra lenyúlja a közönséget. A kérdés pedig az, hogy a technológia mennyire teszi kikerülhetetlenné önmagát, és ehhez túl kell lépnie az eddig meghódított műfajokon. A horror, a fantasy és persze az animáció könnyen alkalmazkodott a 3D-hez, részben mert eleve könnyen alakítható történetekkel dolgoznak, másrészt pedig ezek a műfajok szorosan követték a digitális trükkök és a számítógépes fejlődés minden lépését. A kihívás az lesz, amikor egy olyan zsánert kell meghódítani, amely sok szempontból egyenesen ellentmond az eddig kialakult 3D-s etiketnek. Ilyen zsáner a képregényfeldolgozás, amely gyakorlatilag Hollywood legnagyobb bevételgenerálója, ahol a képregény eredeti ízét a gyors váltások, az eltérő beállítások, és úgy általában a képkockaszerűség adta vissza. És itt megtorpanni látszik a 3D-forradalom. Igaz, rengeteg feldolgozás 3D-s elkészítését jelentették már be eddig is. A Warner Bros megígérte, hogy valamennyi DC Comic filmje, egy Superman mozi és Christopher Nolan harmadik Batman filmje, az első Flash darab valamint vélhetőleg a Wonder Woman is 3D-s lesz, a Sony pedig bevállalta a Zöld darazsat és a Priestet, illetve a Men in Black – Sötét zsaruk 3.-at és a Pókember 4.-et. A legnagyobb név, a Marvel stúdió azonban saját gyártású filmjeivel kapcsolatban még mindig habozik. Már a Vasember 2. is elkészülhetett volna 3D-ben, de nem kockáztattak, a cég gyártási igazgatója, Kevin Feige pedig ezt nyilatkozta: „Már sok kutatást végeztünk a 3D-s eljárással kapcsolatban, és számba is vesszük jövőbeli filmjeinknél, ha lesz rá időnk.” Vagyis kivárnak, nyilván nem ok nélkül. Persze ezen túl is számos olyan műfaj létezik, amely kihívást jelent a 3D számára: egy térhatású világháborús eposzra már most befizetünk, a számítógépes játékok térhódítása pedig a mozi világát is drasztikusan befolyásolhatja, a művészfilmek viszont jó eséllyel megőrzik különállásukat, de a szuperhős filmek aligha megkerülhetőek. Ez azt is jelenti, hogy a 3D nyelvezetének túl kell lépnie a technikai szükségszerűségeken, hogy saját életet élhessen. Talán pont Spielberg Tintinje jelenti majd az áttörést, hiszen a Peter Jacksonnal közösen készítendő film hozhatja mindazt a tudást, ami az animációs filmek révén már felhalmozódott, és nyilván beszéli majd a képregények nyelvét is. Vagy ahogyan maga Spielberg fogalmazott: „A Tintinig minden filmem készítésénél behunytam az egyik szemem, ha egy jelenetet komponáltam, hogy mindent 2D-ben lássak, ahogy majd a nézők is látni fogják. A Tintin forgatásán mindkét szemem nyitva volt.”
Számos tényező kellett ahhoz, hogy a 3D megtehesse azt a diadalutat, amelyet az elmúlt években oly látványosan futott be. Mostanra épült ki az a technológia, amely mind a képalkotás, mind a digitalizáció terén lehetővé teszi a legjobb minőség megteremtését, és most lett igazán égető szüksége a nagy hollywoodi stúdióknak egy olyan csodafegyverre, amely segítségével visszaédesgetheti nézőit a tökéletes házimozik, az illegálisan letöltött filmek és kalóz dvd-k csábító világából. A 3D valóban megoldásnak tűnhet a nagy stúdiók problémájára, hiszen tetszetős számsorok bizonyítják, hogy egy „sztereoszkopikus” film háromszor vagy akár ötször annyit is hozhat a konyhára, mint lapos változata, de felvetődik számos kérdés is. Az átállás a forgalmazók és a mozik számára költséges folyamat – és a költségmegosztás kérdése még nem dőlt el, a sztenderdizálás is eltarthat egy darabig, ahogy azt annak idején a dvd-nél láthattuk –, és lehet, hogy mire elhárul minden akadály, a közönség elveszíti érdeklődését, felbukkan egy még újabb találmány, vagy a 3D a hétköznapi felhasználó számára is elérhető módon költözik be a nappalikba, és végképp tönkreteszi a mozit. Vagyis a 3D alkalmazóinak most kell élniük a nagy lehetőséggel, amíg övék minden marketingelőny, amíg mellettük szólnak a számok és amíg nagy nevek vonulnak fel mellettük. James Cameron Avatarja minden idők legnagyobb sikerének számít, és mint ilyen, a 3D legmeggyőzőbb reklámja – nem csupán a bevételi oldalon, hanem Cameron hitelessége, szakmai előélete és a filmbe ölt energia és tudás okán is. Az Avatar nemcsak az idők szavára adott válasz, mint megannyi, utólag 3D-re konvertált, és ennek megfelelően többnyire csalódást okozó hagyományos munka, hanem évtizedek felhalmozott tudását és akaratát sűrítő darab, vagyis minden túlzott hírverés ellenére valóban alapvetés. Nem csoda, hogy olyan nagy nevek is háromdésítenek, mint 
nem mellesleg a Disneynél 2D-s tervvel ma már nem is foglalkoznak. A Captain EO epizód csak azért került ide, hogy frappánsan illusztrálhassuk: a múltban is léteztek túlzott elvárások a 3D-vel kapcsolatban, és lehet, hogy korai a DreamWorks főmuftijának, Jeffrey Katzenbergnek azon kijelentése, mely szerint a digitális 3D „a mozi harmadik forradalma a hang és a színes technika bevezetése óta”, túlzott optimizmusnak bizonyul. Az első 3D-s vetítést fizető nézők számára ugyanis még 1915-ben tartották a New York-i Astor Filmszínházban, az első egészestés vetítésre pedig 1922-ben, még a némafilm korában került sor. Ez volt a vörös-zöld szemüvegek eljövetele, a nagy fellendülésre azonban 1952-ig kellett várni. Ekkor került a mozikba a Bwana Devil című 3D-s kalandfilm, amelyet több tucat hasonló alkotás követett. 1953-ra Hollywoodot elkapta az első nagy 3D-láz, és nem kevesebb, mint száz film készült ebben a formátumban. Minden valamire való rendező kipróbálta az új formátumot, köztük 
fejlődés minden lépését. A kihívás az lesz, amikor egy olyan zsánert kell meghódítani, amely sok szempontból egyenesen ellentmond az eddig kialakult 3D-s etiketnek. Ilyen zsáner a képregényfeldolgozás, amely gyakorlatilag Hollywood legnagyobb bevételgenerálója, ahol a képregény eredeti ízét a gyors váltások, az eltérő beállítások, és úgy általában a képkockaszerűség adta vissza. És itt megtorpanni látszik a 3D-forradalom. Igaz, rengeteg feldolgozás 3D-s elkészítését jelentették már be eddig is. A Warner Bros megígérte, hogy valamennyi DC Comic filmje, egy Superman mozi és Christopher Nolan harmadik Batman filmje, az első Flash darab valamint vélhetőleg a Wonder Woman is 3D-s lesz, a Sony pedig bevállalta a Zöld darazsat és a Priestet, illetve a 
