Annak ellenére, hogy a moziközönség követendő vagy vonzó példát látott a gengszterek hullákkal és korrupcióval kikövezett, a megbecsülésbe és gazdagságba vezető üstökösútjában, a rendezők és forgatókönyvírók fokozatosan ráébredtek, mekkora felelősségük van ezen filmek készítésekor – ha mégsem, akkor a nem túl finom eljárási módszereiről híres, vaskalapos hollywoodi cenzúra lépett közbe. Raoul Walsh direktor A közellenség (1931) elején feliratok formájában közli nézőivel: ez a film nem a bűnöző életmód dicsőítése végett született meg, sőt, inkább arra igyekszik rávilágítani, hogy ezek az emberek tulajdonképpen rosszindulatú daganatok, rákfenék a közösség testén. Problémák, amiket „nekünk, a társadalomnak kell megoldanunk”.
A társadalmi felelősség kérdését a direktor később, A viharos húszas évek című művében (1939) is érzékletesen megjeleníti a tisztességes munkát nem találó egykori dicső katona mélybe való alászállásának krónikájával. Eddie Bartlett (természetesen Cagney alakításában) hiába járja sorra a különböző munkahelyeket, zárt ajtókkal kénytelen szembesülni. Nem lehet nem észrevenni az alsó társadalmi rétegeket a bűn ragadós mocskába taszító államhatalom és a „nemtörődöm társadalom” kritikáját a moziban.
A gengsztereposzokban egyfajta ellensúlyként egy-egy pozitív karakter mindig megjelent, ám szerepük kezdetben csak amolyan jelzésértékkel bírt. Ezek az erkölcsi tartással felruházott figurák nem vehették fel a versenyt az igazi sztárszínészek játékaként életre kelő, romlott, ám mégis szimpatikus vonásokkal (vagy irigyelhető létkörülményekkel) bíró gazemberekkel. A Mocskos arcú angyalok-ban (1938) nem a pappal azonosulunk, aki tulajdonképpen a fiatal srácok jövőjének érdekében a villamosszékbe küldi barátját, hanem a saját elveit feláldozó, és magát ugyanezen cél érdekében megalázó Rocky Sullivannel.
A lehetséges veszélyforrás felismerésével a gengszterfilmekben a sztárszínészekre egyre inkább a pozitív hős figuráját osztották – ennek köszönhette például a legendás Humphrey Bogart kezdeti bűnöző-mellékszerepeit, melyektől karrierjében egyenes út vezetett a film-noirok vitás tisztességű magánnyomozóihoz. Később megjelentek a szervezett bűnözést felszámoló rendőrök is (pl. Dick Tracy), akiknek színrelépésével végleg helyrebillent az egyensúly a gengszterfilmekben.
A gengszter arca
A Mervyn LeRoy rendezte Kis Cézárban (1931), amely zászlóbontó darabnak bizonyult a gengszterfilmek elterjedésében, Rico Bandello felemelkedését és csúfos bukását követhetjük nyomon, címszerepben a fenomenálisat alakító Edward G. Robinsonnal. Azonban akármennyire is tehetséges volt Robinson, a korszakban James Cagney specializálódott egyértelműen erre a zsánerre, filmek sokaságában testesítve meg a rosszfiút. Igazi kőkemény gengszterfigurákat hozott a vásznon, mégpedig olyan hitelességgel, hogy a közönség fejében élő bűnözőkép lassan Cagney arcával párosult. Már rögtön második mozis szerepében, az Archie Mayo rendezésében készült The Doorway to Hell-ben (1930) megmártózott a filmes bűnözők világában – igaz, itt még csupán epizódszerepben. Ám a film mégis olyan kínos hitelességgel mutatta be a korabeli gengszterek sötét házatáját, hogy egyes bűnöző csoportok fenyegető üzenetekkel árasztották el Hollywoodot, elrettentésképpen a hasonló produkciók legyártásától. Ironikus mozzanat a gengszterszínészként aposztrofált, de a valóságban példamutatóan élő Cagney életrajzában, hogy újra a maffia célpontjává vált, amikor a Screen Actors Guild elnökeként küzdött a szervezett bűnözés filmiparba való beszivárgása ellen. Csupán a színész-barát George Raft kétes hírű kapcsolatainak volt köszönhető, hogy Cagney nem lett merénylet áldozata.
James Cagney sokoldalúságát bizonyítja, hogy a szinte érzelmek nélküli, szenvtelen arckifejezéssel ölő bűnözőtől (A viharos húszas évek) egészen a megbomlott elméjű, tomboló őrültig (Megszállottság – 1949) bármit képes volt eljátszani. Debütáló gengszter-munkájában, A közellenségben már rögvest az általa megteremtett bűnöző-archetípust kelti életre Tom Powers szerepében. A filmben a kicsiben kezdő, majd a nagypályát választó Powers életútjába pillanthatunk bele, aki saját testvérével kerül összetűzésbe kétes üzelmekből származó gazdagsága miatt.
Ezt követte a szintén remek, hiteles drámai szituációkban bővelkedő Mocskos arcú angyalok, majd a szesztilalom éveiről pontos körképet nyújtó A viharos húszas évek, és a pszichológiailag pontosan felépített Megszállottság, amelyek egyértelmű csúcspontjait jelentették Cagney karrierjének. Utóbbiban egy sokrétűen árnyalt, frusztrációktól gyötört férfi szerepében tündökölt, ahol az alakításával ő adta meg Raoul Walsh értő rendezésének igazi sava-borsát.
A ’30-as évek elején induló gengszterfilmek egy bizonytalan létérzésű korszakban új mítoszként jelentek meg, a válogatott csapásoktól és krízishelyzetektől gyötört embertömegekre hihetetlen mérvű hatást gyakorolva. És habár a műfaj napjainkban korántsem ugyanazokkal a társadalmi hatásmechanizmusokkal rendelkezik, mint hőskorának kezdetén, azért a mai moziközönség sem riad vissza attól, hogy bő másfél óra erejéig Michael Corleone, Al Capone vagy éppen Henry Hill szerepébe képzelve magát, kiélje titkos hatalomvágyát a sötét moziteremben.
Simonyi Gáspár
Az írás a Mozinet Magazin 2005. áprilisi számában jelent meg.
A társadalmi felelősség kérdését a direktor később, A viharos húszas évek című művében (1939) is érzékletesen megjeleníti a tisztességes munkát nem találó egykori dicső katona mélybe való alászállásának krónikájával. Eddie Bartlett (természetesen Cagney alakításában) hiába járja sorra a különböző munkahelyeket, zárt ajtókkal kénytelen szembesülni. Nem lehet nem észrevenni az alsó társadalmi rétegeket a bűn ragadós mocskába taszító államhatalom és a „nemtörődöm társadalom” kritikáját a moziban.
A Mervyn LeRoy rendezte Kis Cézárban (1931), amely zászlóbontó darabnak bizonyult a gengszterfilmek elterjedésében, Rico Bandello felemelkedését és csúfos bukását követhetjük nyomon, címszerepben a fenomenálisat alakító Edward G. Robinsonnal. Azonban akármennyire is tehetséges volt Robinson, a korszakban James Cagney specializálódott egyértelműen erre a zsánerre, filmek sokaságában testesítve meg a rosszfiút. Igazi kőkemény gengszterfigurákat hozott a vásznon, mégpedig olyan hitelességgel, hogy a közönség fejében élő bűnözőkép lassan Cagney arcával párosult. Már rögtön második mozis szerepében, az Archie Mayo rendezésében készült The Doorway to Hell-ben (1930) megmártózott a filmes bűnözők világában – igaz, itt még csupán epizódszerepben. Ám a film mégis olyan kínos hitelességgel mutatta be a korabeli gengszterek sötét házatáját, hogy egyes bűnöző csoportok fenyegető üzenetekkel árasztották el Hollywoodot, elrettentésképpen a hasonló produkciók legyártásától. Ironikus mozzanat a gengszterszínészként aposztrofált, de a valóságban példamutatóan élő Cagney életrajzában, hogy újra a maffia célpontjává vált, amikor a Screen Actors Guild elnökeként küzdött a szervezett bűnözés filmiparba való beszivárgása ellen. Csupán a színész-barát George Raft kétes hírű kapcsolatainak volt köszönhető, hogy Cagney nem lett merénylet áldozata.
Ezt követte a szintén remek, hiteles drámai szituációkban bővelkedő Mocskos arcú angyalok, majd a szesztilalom éveiről pontos körképet nyújtó A viharos húszas évek, és a pszichológiailag pontosan felépített Megszállottság, amelyek egyértelmű csúcspontjait jelentették Cagney karrierjének. Utóbbiban egy sokrétűen árnyalt, frusztrációktól gyötört férfi szerepében tündökölt, ahol az alakításával ő adta meg Raoul Walsh értő rendezésének igazi sava-borsát.
