Jól szabott öltönyök, luxusautók, gyönyörű nők és füstölgő Tommygun-ok… A ’30-as évek hollywoodi mozgóképes gengszterei egy válságban lévő nemzet eszményképei lettek, annak ellenére, hogy történeteik végkifejlete egy pillanatig sem lehetett kétséges. Nyomor és gazdagság, remény és halál randevúztak a mozitermekben.
Az első világháború, a szesztilalom és az 1929-ben kezdődőd világgazdasági válság nyomasztó terheit nyögő, kollektív depresszióban szenvedő amerikai nemzet számára a filmszínház igazi menekülési útvonalat jelentett. A különböző gyártóstúdiók szemfüles vezetői hamar ráeszméltek erre a tényre, és igyekezetek a mozibajárók minél szélesebb körét magukhoz láncolni, többek között egy-egy konkrét zsánerre történő szakosodással.
A Universal cég a társadalmi félelmekkel való szembenézés lehetőségét biztosította kiemelkedő színvonalú horror szériáival (Frankenstein, Drakula, Farkasember) és a Boris Karloff-Lugosi Béla duó által megformált szörnyetegeivel, az MGM a könnyed musical-jeivel (A nagy Ziegfeld, Óz, a nagy varázsló,Blondie of the Follies) szerzett néhány búfelejtő órát a tömegek számára, míg a Warner stúdió egy új mítosz alapköveit fektette le tömegesen gyártott sötét, expresszionista fény-árnyék megoldásokkal is operáló gengesztereposzaival. A Warner Bros által szerződtetett karakteres arcú színészzseni, James Cagney, és az akkoriban rosszfiú szerepekben debütáló Humphrey Bogart (A megkövült erdő, Mocskos arcú angyalok, A viharos húszas évek) nevével fémjelzett időszak igazi klasszikusokat eredményezett a gengszter és bűnügyi film műfajainak történetében.
"As far back as I can remember, I've always wanted to be a gangster." -- Henry Hill (Nagymenők)
A ’30-as évek jólfésült, elegáns gengszeterei igazi példaértékű embertípust testesítettek meg – ha úgy tetszik, új hősökként ünnepelte őket a mozik csüggedt közönsége: a szociális ranglétra legaljáról induló kis niemanddal, aki a tulajdon erejének, leleményességének köszönhetően kisvártatva a társadalmi hierarchia csúcsán találja magát, szegény és nincstelen amerikaiak milliói tudtak, vagy szerettek volna azonosulni (lásd mai magyar viszonylatban a Whiskey-s rablót). Ezek a bűnözők az úgynevezett „self-made man” tökéletes prototípusai voltak, akik maguk kovácsolták szerencséjüket, habár esetükben nem egy jól menő vállalkozás megteremtése, vagy a családi örökség felhasználása, hanem sokkal inkább a bűn eszközének segítségül hívása vezetett a jólétben dúskáló felső tízezerbe jutáshoz.
A Mocskos arcú angyalok (1938) Rocky Sullivanje siheder tolvajként kezdi bűnöző pályafutását, A viharos húszas évek (1939) főszereplője munkanélküli katonából válik a címlaphírekben feltűnő alvilági figurává, A közellenségben (1931) pedig egy balul elsült szőrmerablás indítja el hőseink „karrierjét”. A Kis Cézár (1931) nyitójelenetében a főszereplők (Douglas Fairbanks Jr. és Edward G. Robinson) „két senki”-ként aposztrofálják magukra. Félelmetes törtetésük egyik fontos kulcsmomentumává válik ezen önmeghatározás, ugyanis a valakivé válás kényszeres motivációja hajtja előre már a ’30-as évek gengszterfiguráit is. A szigorú szabályrendszerben való feltörés, a csúcson lenni akarás azonban előre megírt forgatókönyvvel fejeződik be, hiszen ebben a hierarchiában lehetetlen vállalkozás a rendszer tetején huzamosabb időre megkapaszkodni. Napról napra érkeznek az újabb trónkövetelők, az újabb Kis Cézárok és Rocky Sullivenek, akik hasonló eszközökkel igyekeznek a tetőre kerülni, mint elődjeik. Ebből kiindulva a kiskirályok bukása törvényszerűen bekövetkezik, és ha nem egy rivális banda gyilkos puskagólyói végeznek velük (A közellenség, A viharos húszas évek), akkor a törvény súlyt le rájuk kíméletlenül (Megszállottság, Kis Cézár), és egyszersmind teljesen megérdemelten. „Én még olyannal nem találkoztam, aki megúszta volna.” – mondja a Kis Cézár egyik szereplője rezignáltan. És valójában így is van. A bűnhődés elől nincs egérút, a nagyravágyó kisember bukása elkerülhetetlen ezekben a történetekben.
A Megszállottság (1949) dühöngő őrült Cody-ja (melynek befejező jelentéről, és annak beállításairól egyaránt Brian DePalma zseniális Sebhelyesarcúja (1983) juthat eszünkbe – nem véletlenül) golyó szaggatta testtel, önkívületi állapotban mászik fel egy robbanásveszélyes gáztartály tetejére, ahol a beépített rendőr leteríti, majd egy hatalmas robbanás még testi maradványait is végleg eltűnteti a föld színéről. Az ítéletvégrehajtó csendesen jegyzi meg: „Végül eljutott a világ tetejére. És az maga alá temette.”
A Kis Cézárban a La Cosa Nostra gengszterfőnökévé avanzsáló Rico Bandello (Edward G. Robinson) együtt kezdi karrierjét a később táncossá váló Joe Massaraval (a snájdig Douglas Faribanks Jr. alakításában). Kegyetlenül ironikus, hogy a hajléktalanszállóról a rendőrök elől menekülő Ricot a Joe hatalmas sikerrel futó zenés-táncos műsorát hirdető óriásplakát előtt éri halálos találat.
Simonyi Gáspár
Az írás a Mozinet Magazin 2005. márciusi számában jelent meg.
Az első világháború, a szesztilalom és az 1929-ben kezdődőd világgazdasági válság nyomasztó terheit nyögő, kollektív depresszióban szenvedő amerikai nemzet számára a filmszínház igazi menekülési útvonalat jelentett. A különböző gyártóstúdiók szemfüles vezetői hamar ráeszméltek erre a tényre, és igyekezetek a mozibajárók minél szélesebb körét magukhoz láncolni, többek között egy-egy konkrét zsánerre történő szakosodással.
A ’30-as évek jólfésült, elegáns gengszeterei igazi példaértékű embertípust testesítettek meg – ha úgy tetszik, új hősökként ünnepelte őket a mozik csüggedt közönsége: a szociális ranglétra legaljáról induló kis niemanddal, aki a tulajdon erejének, leleményességének köszönhetően kisvártatva a társadalmi hierarchia csúcsán találja magát, szegény és nincstelen amerikaiak milliói tudtak, vagy szerettek volna azonosulni (lásd mai magyar viszonylatban a Whiskey-s rablót). Ezek a bűnözők az úgynevezett „self-made man” tökéletes prototípusai voltak, akik maguk kovácsolták szerencséjüket, habár esetükben nem egy jól menő vállalkozás megteremtése, vagy a családi örökség felhasználása, hanem sokkal inkább a bűn eszközének segítségül hívása vezetett a jólétben dúskáló felső tízezerbe jutáshoz.
önmeghatározás, ugyanis a valakivé válás kényszeres motivációja hajtja előre már a ’30-as évek gengszterfiguráit is. A szigorú szabályrendszerben való feltörés, a csúcson lenni akarás azonban előre megírt forgatókönyvvel fejeződik be, hiszen ebben a hierarchiában lehetetlen vállalkozás a rendszer tetején huzamosabb időre megkapaszkodni. Napról napra érkeznek az újabb trónkövetelők, az újabb Kis Cézárok és Rocky Sullivenek, akik hasonló eszközökkel igyekeznek a tetőre kerülni, mint elődjeik. Ebből kiindulva a kiskirályok bukása törvényszerűen bekövetkezik, és ha nem egy rivális banda gyilkos puskagólyói végeznek velük (A közellenség, A viharos húszas évek), akkor a törvény súlyt le rájuk kíméletlenül (Megszállottság, Kis Cézár), és egyszersmind teljesen megérdemelten. „Én még olyannal nem találkoztam, aki megúszta volna.” – mondja a Kis Cézár egyik szereplője rezignáltan. És valójában így is van. A bűnhődés elől nincs egérút, a nagyravágyó kisember bukása elkerülhetetlen ezekben a történetekben.
A Megszállottság (1949) dühöngő őrült Cody-ja (melynek befejező jelentéről, és annak beállításairól egyaránt Brian DePalma zseniális Sebhelyesarcúja (1983) juthat eszünkbe – nem véletlenül) golyó szaggatta testtel, önkívületi állapotban mászik fel egy robbanásveszélyes gáztartály tetejére, ahol a beépített rendőr leteríti, majd egy hatalmas robbanás még testi maradványait is végleg eltűnteti a föld színéről. Az ítéletvégrehajtó csendesen jegyzi meg: „Végül eljutott a világ tetejére. És az maga alá temette.”
