2001. szeptember 11-e után az Egyesült Államok friss és gyors reagálású filmgyártásának köszönhetően az eseményeknek már az évben több tucat tévés produkció, sorozat, dokumentum- és játékfilm esett neki – Amerika bebizonyította, hogy trauma-feldolgozásban egy nemzet sem képes lekörözni. Háborús filmjei egészségesebbek: nem évfordulós panoptikumok, történelmi ítéletek, sokkal inkább politikai találgatások – érvényességükben ezért kockázatosak, de annál jelenvalóbbak. A film társadalmi kérdés, a közérthetőség országában a politikai diskurzus részét képezi.

A válság közvetlen feldolgozása, az intenzív gyászidőszak letelte után, az érdeklődés az amerikai külpolitika felé fordult, és a WTC megtámadására adott válasz, az akkor kétségbeesésből indított, azóta politikai okokból fenntartott iraki háború került a filmek középpontjába – mára elkeseredett háborúellenes hangulattól övezve. A tematika azóta tovább tolódott: 2007-re, a közelgő választások hatására a háború belpolitikai kérdés lett.

A nagy felindulásban elkészített filmek a hatalom szánalmas kapálózását és indolens eljárásait akarják leleplezni. Különböző mértékű nyitottsággal a világra, más-más szinten, de mind az önigazoló világhatalom önkénye, a humanista célokkal leplezett, milliók életét kockáztató háború ellen emelnek szót. A Gyávák és hősök – Robert Redford tézisfilmje – fel is teszi a kérdést: van-e értelme lépni a kikezdhetetlen politikai cinizmussal szemben? (Persze a válasz: igen, a felelősséget viselni kell.) Gyorsreagálású kampányfilm lévén, a háborút Amerika belügyeként – választási kérdésként –, a háborús sérelmeket kizárólag Amerika tragédiájaként mutatja be, az arab világ teljes mellőzésével.

A leheletnyivel szofisztikáltabb filmek a kölcsönös félreértések és kulturális különbségek feloldhatatlanságából indulnak ki. Az arab is ember. Meghallgatja a másik felet is, tisztelettel fordul mindkét kultúra felé A királyság (r.: Peter Berg), a Kiadatás (r.: Gavin Hood), vagy a Brian De Palma rendezte Redacted.

A királyságban egy amerikai elitalakulat Szaúd-Arábiába utazik, hogy felgöngyölítse a helybeli, nyugati lakónegyedet ért robbantás ügyét, megtalálja a terrorszervezetet, és gondoskodjon a nyugatiak védelméről. Nyomozásuk sikerrel jár. A félig kiirtott szaúdi terrorista család vérbosszút esküszik, egy váratlan fordulattal azonban kiderül, ugyanilyen vérbosszú hajszolta nyugati, civilizált barátainkat is az öldöklésbe – küldetéstudat ide vagy oda: valójában kollégájuk robbantáskor esett halála. A királyság utolsó másodpercei szinte kaján vigyorral tárják fel a film alaptételét képező antagonizmust: hogy mindkét oldal, egymástól függetlenül, ugyanazzal a mondattal fogja össze a sajátjait és fordul a másik ellen: „Meg fogjuk ölni mind.”

Könnyebb fogyasztani, ha a történetben nem csak jelzésszerű, de átélhető emberi viszonylatok játszanak, személyes történetek állnak előttünk, sorsokba és életekbe folyhatunk. Brian De Palma filmjében, a Redacted-ben egy iraki iskolás lányt amerikai katonák erőszakolnak meg, ezután az iraki apa kegyetlen bosszút esküszik ellenük. A filmet többen támadták Amerika-ellenessége miatt, azt sem tartják kizártnak, hogy az országimázs továbbrombolásával még inkább magukra uszítják az iszlamistákat. A film egy republikánus képviselő tiltakozását is kiváltotta, aki felháborodva konstatálta, hogy a Redacted irányíthatatlan, feladatuk ellátására alkalmatlan bűnözőkként ábrázolja az Irakban szolgálatot teljesítő katonákat. A film mindkét tábort bemutatja, de nem ítélkezik felettük, eszméje a relativitás, a humanizmus – szélsőséges nézőpontváltásával pedig ahelyett, hogy tiszteletlenséget követne el, az egész háború értelmetlenségét hangsúlyozza.

Gavin Hood filmje, a Kiadatás ugyanezen erénnyel bír: a személyes sors érdekli, nemtől, kortól, származástól és vallási hovatartozástól függetlenül. Az ellenségről éppúgy tudomást vesz, az arab világot, mint önálló, saját érzelmi élettel és motivációkkal rendelkező emberek érvényes univerzumát mutatja meg. Ennek ellenében pedig – már jóval célzatosabban – felvonultatja a felelősöket, az amerikai, jetset életmódját folytató, karrierista és embertelen politikai elitet, amely nem vesz tudomást a honi információszerzés középkori módszereiről, és nem is akar – érdekből, lustaságból, közönyből. Romokban az Amerika-mítosz – a hatalom nem reagál a személyes kérdésre, nem ereszkedik le a kisemberhez.

A rémképek szerint Irak kezd Amerika számára második Vietnámmá válni. Makacsul folytatott háború, ismeretlen szociokulturális közegben. Amit a valódi – bár kezdetektől tisztázatlan – okok elhomályosulásával, az emberáldozat növekedése, a közvélemény szinte egyöntetű támadása ellenére a politikai önigazolás szándéka tart fenn. A félelem zsigeri, a párhuzam érthető: nincsen messze a vietnámi háború, a veteránok még közöttünk élnek. Az Elah völgyében (r.: Paul Haggis) hőse egy vietnámi háború emlékeit őrző apa, aki nyomozásba kezd Irakból hazatért, majd eltűnt fia után. A Gyávák és hősök politikaelmélet professzora még viseli a heget a homlokán. A zöldfülű szenátortól távozó, megrendült újságírónő szintén a háborús generáció tagja: ahogy elhalad a veteránok sírjaitól népes temető mellett, belehasít a kollektív – és talán a személyes – emlékezet is.

Nem a politikai elit, nem is a titkosszolgálat vagy katonai osztag militarizált és politikával átitatott közegében illusztrálja tételét a John Cusack főszereplésével készült Grace Is Gone (r.: James C. Strouse). Úgy beszél a háborúról, hogy mindvégig egy amerikai kisvárosban, egy középosztálybeli család békés otthonában járunk, ahol az apa neveli két lányát, míg az anya Irakban harcol. A férfi nem tud elszámolni felesége halálával, próbálja elhitetni magával, hogy nem volt értelmetlen: hazája, Amerika és többek közt az ő családja békéjét szolgálta, de szembe kell néznie a háború – immár civil életét érintő – totális értelmetlenségével.

Irwin Winkler filmje, a 2006-os A bátrak hazája négy, Irakból visszatérő amerikai katona utóéletét, a visszatalálás, a társadalmukba való beilleszkedés képtelenségét, a háborús traumától derékba tört életek tragédiáját mutatja be. A Stop Loss (r.: Kimberly Peirce) szintén az ember tragédiáját hangsúlyozza a háborús Amerika aspektusából. A film szlogenje („The breavest place to stand is by each other’s side”) arra figyelmeztet, hogy ha az ország-vezetés rögeszméje már az élet politikán felül álló régióit is veszélyezteti – családot, szerelmet, barátságot és a saját becsületbe vetett hitet –, az egyszeri ember legfőbb feladata nem más és nem kevesebb, mint hogy továbbra is ember tudjon maradni.

Az ideológiákból kiábrándult filmek számára nem létezik más, mint az egyéni aspektus, a minden érték fölött érvényesített személyesség. A Grace Is Gone egyetlen ember, a Gyávák és hősök pusztán két katona halálát állítja elénk – elég veszteség ez annak, aki ismerte őket. A királyság vagy a Kiadatás már nagyobb pusztítást mutat be, de ugyancsak az érintettek iránti részvéttől vezérelve. Nem a politika felől szemléli az emberélet súlyát, hanem felszólít: az emberélet felől közelítsünk a politikához, ami csakis ebből a szempontból lehet releváns.

A háborúellenes furor és a filmek feltüzelt politikai hangulata ellenére érdekes társadalmi tünetet villant fel a Gyávák és hősök: a tehetséges, fényes jövő előtt álló politológia szakos fiú elhanyagolja a tanulmányait, teljes közönnyel áll az ország pillanatnyi helyzete előtt. Nem lehet véletlen: Amerikában ugyanis az említett filmeket is vaskos érdektelenség övezte – a mozi látogatottsági listák alapján a lakosság nem kér a feldolgozásból.

Széphelyi Júlia

Az írás a Mozinet Magazin 2008. áprilisi számában jelent meg.