A ’90-es évek közepén a Pixar elindított valamit, ami nemcsak a számítógép-animációs (CGI) mozifilmek sikerhadjáratához vezetett, de a hagyományos animáció sorsát is megpecsételte. A Toy Story – Játékháború nemcsak látványvilág, de történet terén is újat hozott az addigra lassan monotonná változó Disney-sikerrecepthez képest, a hangsúlyt a közösség és egyén viszonyára, illetve a család belső működésére helyezve. Mire a második Pixar-film a mozikba került, már vetélytársuk is akadt a DreamWorks/PDI személyében, élén a Disneytől nem sokkal korábban távozott Jeffrey Katzenberggel, így talán nem is teljesen alaptalan a vád, hogy legalábbis ötleteket merített a Disney/Pixar készülő projektjeiből. A Z, a hangya és az Egy bogár élete története feltűnően hasonlított is egymásra, a Shrek és a Szörny Rt. egyaránt nagydarab, félelmetes, ám érző szívű szörnyetegről mesélt, a Cápamese pedig a Némó nyomában környezetét és „antihalista” cápáit idézte (idén viszont már a Disney animációs részlege másolja a DreamWorks Madagaszkárját a The Wildban). S hogy az azonos alapok ellenére miért ért el mégis mindkettő nagy sikereket? A hagyományos animáció haldoklása mellett a magyarázat a különböző megközelítésben rejlik: a Pixar viszonylag eredeti történeteiben a figurák személyiségének kidolgozásán a hangsúly, míg a DreamWorks (egyszerűbb, rövidtávon vonzó, ám kevésbé időtálló módon) leginkább a poénokra és a paródiaelemekre hegyezi ki történeteit.

A hatalmas sikereket elirigyelve más nagy stúdiók is bekapcsolódtak a versenybe. Először a Fox, amely megpróbált egyik stúdióra sem hasonlítani: a Jégkorszak a kettő között félúton lavírozott (börleszkepizódokat váltogatva némi érzelgősséggel), az elődöknél rajzfilmszerűbb figurákkal; második próbálkozásukban (Robotok) azonban inkább már a későbbi jelentkezők által is könnyebb útként választott humordömping felé billent a mérleg. És sorra jelentkeztek az új stúdiók, amelyek rendszerint a lusta, gegvadász megközelítést alkalmazták (a Zemeckis-féle Polar expresszt kivéve, amely egy nosztalgikus gyerekkönyv ügyesen másfél órásra higított változataként szinte teljesen nélkülözte a humort).

A bemutatók számának növekedésével párhuzamosan egyre romlott a filmek átlagos minősége mind forgatókönyv, mind grafika terén, akár amerikai, akár tengeren innen készülő filmekről beszélünk. Európában pedig, ahol a százmilliós büdzsé nem megengedhető, a bemutatók (Vad galamb, A bűvös körhinta, Terkel, a terhelt) grafikai színvonala sem veheti fel a versenyt a Pixarral vagy a PDI-jal. Beszédes, hogy míg a Toy Story óta minden év egyik legnagyobb bevételt elérő filmje szinte automatikusan CGI mese volt, 2005-ben már a legsikeresebb is csak a kilencedik helyet tudta megkaparintani az éves toplistán.

Idén pedig minden eddiginél több CGI filmre számíthatunk: a nagyok mellett csak Amerikában is számos újabb stúdió kapcsolódik be a versenybe, többek között a Paramount (The Barnyard Steve Oedekerktől), a Warner (Happy Feet a Babe-filmeket is jegyző George Millertől, Ant Bully a Drágám, a kölykök összementek stílusában) és a Sony (Open Season egy rénszarvas és egy grizzly barátságáról, Monster House a Polar expressz technikájával). Siker terén így a bővülő kínálatból az igényes példányok is egyre nehezebben tudnak kiemelkedni majd.

ML

Az írás a Mozinet Magazin 2006. márciusi számában jelent meg.