A fenséges lassúsággal hömpölygő modernista science-fiction eposzoknak, mint Kubrick2001: Űrodüsszeiája vagy Tarkovszkij Solaris-a és nem kis mértékben a korszellemnek köszönhetően az űrutazás és a pszichedelia a hatvanas-hetvenes években véglegesen összefonódott. Mintha mintegy hat évtizeddel korábban a Hold szemébe csapódó űrhajó látványa nem lett volna elég szürreális: az űrben való utazás és az idegen planéták megismerése valóban „trip”-pé vált, ahol a szerencsés utazók nem csupán az univerzum, hanem saját elméjük határaival is megismerkedhettek.
A műfaj posztmodern változata már valamivel nézőbarátabb módon, de hasonló logika mentén működik: a meditatív szemlélődés ugyan már nem fér bele a két óra alá szorult játékidőbe, ám ahogy az utóbbi évtizedek filmjei is mutatják, a sci-fi -nek nem sikerült elszakadni az álomszerű űrutazásoktól – de míg a 2001: Űrodüsszeia véget nem érő LSD-trip volt, a Halálhajó, a Napfény, A Mars-mentőakció vagy a Pandorum már nagy mennyiségű speedet (neadjisten filléres ezoteriát) adagolva keres válaszokat az emberiség végső kérdéseire, legyen szó a Pokollal, esetleg a faj eredetével vagy éppen kihalásával való szembenézésről. Miközben számos toposzt újra is gondol, a Hold ebből a szempontból középutas alkotás: magát az utazást már nem tematizálja, első körben az elszigeteltség által megváltozott tudatállapot problémáját veti fel, hogy végül a hallucinációnak vélt eseményeket – hasonlóan a Solaris-verziókhoz vagy a kísértetház-horrort sci-fivel párosító Halálhajóhoz – valóságként mutassa fel. A pszichedelikus sci-fiben a horror irracionális közelítésmódjával szemben a tudat és a tudatalatti árnyékképei a tudomány segítségével válnak valóra: így materializálja a Solaris a felé érkező űrhajósok emlékképeit, és így lesz a Hold hősének látszólag megsokszorozódott identitásából valójában klónok tömege. Az expresszionizmus közelítésmódjához hasonlóan ezekben a filmekben a valóság a tudat kivetülése: ami első pillanatban a zavarodott elme fantazmagóriájának tűnik – legyen szó a Napfény hősének rémálmáról vagy Sam Bell első találkozásairól önmagával –, az később már mint tényszerű realitás fogalmazódik meg.
Az alműfaj nem csupán vizuális szempontból vonzódik az álmok világához: A nyolcadik utas: a Halál óta az igazi utazás számtalan esetben kezdődik ébredéssel, legyen szó az egy esős reggelen az ágya szélén üldögélő George Clooney-ról SoderberghSolarisában, a Pandorum hibernálókabinokból kiszakadó hőseiről, s bár maga a film nem, Sam Bell kálváriája is egyértelműen saját felébredésével kezdődik. Miközben mintha az utazás résztvevői a kabinokból és ágyakból kilépve is saját (rém)álmaikban sodródnának, az emberi tudat képlékenységével és alapvető irracionalitásával a mesterséges intelligenciák steril és kegyetlen pragmatizmusa áll szemben, lásd A nyolcadik utas a Halál Ash-jének, Kubrick HAL-jának vagy a Napfény Icarus 2-jének példáját – de ezt a toposzt használja, és írja felül végül a GERTY figuráját sokáig egyfajta vörös heringként használó Duncan Jones is. A Holdban ezt a gondolkodásmódot nem a mesterséges intelligencia, hanem maga a Lunar Industries képviseli, hasonlóan immorális módon, mint mondjuk az Alien-széria multinacionális cége. A pszichedeliával kacérkodó science-fiction örök paradoxona, hogy míg a teljesen evilági emberi tudatot valami irracionális entitásként ábrázolja, amely illúziók, érzelmek és tévképzetek űrjében sodródik, addig az alapvetően a fantasztikum körébe tartozó MI-k lesznek képesek valóban racionális – bár minden morált nélkülöző – döntések meghozására. (Ezügyben lásd még az emberi gyengeség és a newtoni mechanikus világkép ütköztetésének egyik legszebb tudományos-fantasztikus feldolgozását, a három tévéfilm-feldolgozást is megért Rideg egyenleteket Tom Godwin tollából, ahol a konfliktus alapja a minden megszemélyesítést nélkülöző, szimpla matematikai bizonyosság, szemben a főhős által preferált érzelmi alapú döntésekkel.)
Míg az űrben vagy idegen bolygón tartózkodás az említett két klasszikus eposzban végül mintegy cél nélkülivé vagy pusztán önmagáért valóvá válik – lásd a végül időn és téren kívül sodródó Bowmant vagy a Solaris emlék-szigetén letáborozó Kris Kelvint – a műfaji szabályokhoz és a nézői igényekhez valamivel barátságosabban viszonyuló posztmodern változatok gyakran már csak egy-egy álomszekvencia vagy hosszúbeállítás kedvéért szakadnak el a feszes dramaturgiától. Így lesz Soderbergh Solarisából élénk színekben pompázó, időbontásos szerkezetű melodráma, így kerülnek thriller-elemek az őrült antagonistával megtámogatott Napfénybe – ahol ember és Isten, ember és univerzum viszonyának kérdéseit is már csupán ez a bomlott elméjű figura teszi fel, illetve a 2001: Űrodüsszeia örökségét továbbvivő képi világ –, és így tartja fent a feszültséget a Hold szintén thrillereket idéző határidő-dramaturgiája – ahol a cselekmény második felében a főhősnek saját identitásproblémái helyett a tisztogatócsapat érkezése előtti gyors szökéssel kell foglalkoznia. A posztmodern tömegfilm újfent sikerrel állította a modernizmus eredményeit a tömegszórakoztatás szolgálatába, miközben nem csupán napjaink problémáira, hanem a befogadói elvárásokra is reflektálva az alkotások alapkonfliktusa éppen az emberiség (azaz a közönség) igényeinek kielégítése lesz – lásd akár a Napfény, akár a Hold az energiaválság megoldásán fáradozó főhősét. Az erőteljes vizuális világot megtartva vált a kortárs sci-fi a szó legszorosabb értelmében „látványfilmmé”, ahol az erőteljes képi fogalmazásmód még egy olyan párszereplős kamaradráma esetében is meghatározóvá válik, ahol a cselekmény két helyszínéül csupán egy vakítóan hófehér űrbázis és a Hold kihalt felszíne szolgál. A cselekmény feszesre szabása és a vizuális bravúrok megtartása által a pszichedelikus sci-fi posztmodern olvasata látványosan szintetizálta a modernista törekvéseket napjaink nézői igényeivel, miközben az utazás a Hold és az emberi tudat sötét oldalára még mindig ugyanolyan hátborzongató élmény, mint negyven vagy akár száz évvel ezelőtt volt.
Sepsi László
Az írás a Mozinet Magazin 2009. decemberi számában jelent meg.
A műfaj posztmodern változata már valamivel nézőbarátabb módon, de hasonló logika mentén működik: a meditatív szemlélődés ugyan már nem fér bele a két óra alá szorult játékidőbe, ám ahogy az utóbbi évtizedek filmjei is mutatják, a sci-fi -nek nem sikerült elszakadni az álomszerű űrutazásoktól – de míg a 2001: Űrodüsszeia véget nem érő LSD-trip volt, a 
intelligenciák steril és kegyetlen pragmatizmusa áll szemben, lásd A nyolcadik utas a Halál Ash-jének, Kubrick HAL-jának vagy a Napfény Icarus 2-jének példáját – de ezt a toposzt használja, és írja felül végül a GERTY figuráját sokáig egyfajta vörös heringként használó Duncan Jones is. A Holdban ezt a gondolkodásmódot nem a mesterséges intelligencia, hanem maga a Lunar Industries képviseli, hasonlóan immorális módon, mint mondjuk az Alien-széria multinacionális cége. A pszichedeliával kacérkodó science-fiction örök paradoxona, hogy míg a teljesen evilági emberi tudatot valami irracionális entitásként ábrázolja, amely illúziók, érzelmek és tévképzetek űrjében sodródik, addig az alapvetően a fantasztikum körébe tartozó MI-k lesznek képesek valóban racionális – bár minden morált nélkülöző – döntések meghozására. (Ezügyben lásd még az emberi gyengeség és a newtoni mechanikus világkép ütköztetésének egyik legszebb tudományos-fantasztikus feldolgozását, a három tévéfilm-feldolgozást is megért Rideg egyenleteket Tom Godwin tollából, ahol a konfliktus alapja a minden megszemélyesítést nélkülöző, szimpla matematikai bizonyosság, szemben a főhős által preferált érzelmi alapú döntésekkel.)
kérdéseit is már csupán ez a bomlott elméjű figura teszi fel, illetve a 2001: Űrodüsszeia örökségét továbbvivő képi világ –, és így tartja fent a feszültséget a Hold szintén thrillereket idéző határidő-dramaturgiája – ahol a cselekmény második felében a főhősnek saját identitásproblémái helyett a tisztogatócsapat érkezése előtti gyors szökéssel kell foglalkoznia. A posztmodern tömegfilm újfent sikerrel állította a modernizmus eredményeit a tömegszórakoztatás szolgálatába, miközben nem csupán napjaink problémáira, hanem a befogadói elvárásokra is reflektálva az alkotások alapkonfliktusa éppen az emberiség (azaz a közönség) igényeinek kielégítése lesz – lásd akár a Napfény, akár a Hold az energiaválság megoldásán fáradozó főhősét. Az erőteljes vizuális világot megtartva vált a kortárs sci-fi a szó legszorosabb értelmében „látványfilmmé”, ahol az erőteljes képi fogalmazásmód még egy olyan párszereplős kamaradráma esetében is meghatározóvá válik, ahol a cselekmény két helyszínéül csupán egy vakítóan hófehér űrbázis és a Hold kihalt felszíne szolgál. A cselekmény feszesre szabása és a vizuális bravúrok megtartása által a pszichedelikus sci-fi posztmodern olvasata látványosan szintetizálta a modernista törekvéseket napjaink nézői igényeivel, miközben az utazás a Hold és az emberi tudat sötét oldalára még mindig ugyanolyan hátborzongató élmény, mint negyven vagy akár száz évvel ezelőtt volt.
