Mikor Fellini filmjeit nézzük, egy óriási koponya legbensőbb zugaiban kavargunk. Ezek a helyek tele vannak bonyolult álmokból, képzelgésekből, kétségekből és időleges bizonyosságokból álló ezerismeretlenes egyenletekkel, amelyekre talán még maga az elme tulajdonosa sem tudta mindig a megoldást. Zavarba ejtő és egyben szívszorító még ma is Fellini nyitottsága, ahogy tehetségét maximálisan latba vetve megvallotta, és fantáziájába mártva mozgóképre festette magánpoklait és örömeinek forrásait. Vallott és gyónt fáradhatatlanul. Önmagának és persze nekünk. Újat írni róla: (szerencsére) lehetetlen. De életművét ajánlani: soha el nem múló kötelesség.
Két fontos ember
A kis Federico 1920-ban született Riminiben. Érettségi után a kisvárosi nyugalomból a nagyváros nyüzsgésébe ugrik fejest. Róma, az „örök város” – vagy ahogy jóval később nevezi, a „Nagy Prostituált” – egyszerre taszítja és varázsolja el sokszínűségével, nyüzsgésével. A papa, Urbano nincs elragadtatva fiának világi vágyaitól, tisztes jogi pályára szánja („Abból lehet megélni”). Az unszolás süket fülekre talál, a lüktető szellemi élet vonzóbb, mint a paragrafusok világa. Újságíróként dolgozik, képregényeket rajzol (amelyek persze ma igen komoly summát érnek). Tehetsége egészen a rádióig sodorja, ahol megismerkedik egy különös, jámbor régészlánnyal, Giuliettával. Masina kisasszony az első perctől fogva elkápráztatja Fellinit intelligenciájával, érzékenységével. 1943-ban összeházasodnak. Szerelmük a szakma történelmének egyik legszebb, emblematikus kapcsolata. A „nagy medve” az ő „pislogó őzikéjének” aktív közreműködésével éri majd el rendezői pályafutásának első, a világ filmkedvelő közvéleményét alaposan felforgató sikerét. De addig még az emlékezetes tanulóévek következnek, Roberto Rossellini mellett. A neorealizmus atyjának számos filmjében tevékenykedik, először mint író, majd később a rendező közvetlen munkatársaként (Róma, nyílt város – 1945, Paisà – 1946 stb.). Rengeteget tanul mesterétől. 1950-ben dirigál először nagyfilmet. A varieté fényei még nem önálló munka, Alberto Lattuada a rendezőtárs. Bemelegítő gyakorlatnak kiváló, minden benne van, amit a szakma technikai részét illetően tudni kell.
Útkeresés
A két évvel később forgatott, finoman ironikus vígjáték, A fehér sejk már Fellini „egyszemélyes” műve. A kedves tanmese egy hamis, hazug álmoktól megrészegült fiatalasszony eszmélésének története: Vanda (Brunella Bovo) dolgos, de unalmas férjénél többre tartja az idillikusan férfias ponyvahős Fernando (Alberto Sordi) valószínűtlenül romantikus ígéreteit. Számos kaland és fordulat után persze rájön, hogy az élet nem kalandregény. De nem is kell annak lennie, hogy szép legyen.
A bikaborjak (1953) jelenti Fellini számára az első igazi sikert. A vidéki mindennapoktól naphosszat ásítozó barátok (Franco Interlenghi, Franco Fabrizi, Leopoldo Trieste és ismét Alberto Sordi) eseménydúsabb közegbe vágynak. Környezetüket lenézik, magukat gőgösen többre tartják szüleiknél, ismerőseiknél, meg úgy egyáltalán, mindenkinél. Igazi látszat-fenegyerekek, időről-időre felforgatják lakhelyüket, keltenek egy kis botrányt, aztán nyavalyognak tovább. Ugyanis legbelül mindannyian gyávák változtatni. Illetve egyikük végül mégiscsak felszáll a fővárosba tartó vonatra… Önéletrajzi ihletésű dolgozata jelentős kritikai sikereket arat, Velencében Ezüst Oroszlánt nyer, és többek között jelölik a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscar-díjra is. Ami ugye egy európai film esetében nem kis dolog.
Itt van, megjött Zampanò! – Fellini spirituális trilógiája
1954-ben elkészül az Országúton, az egyetemes filmtörténet egyik legmeghatóbb és legszerényebb alkotása. Időtlen és halhatatlan, mindvégig a figuráira koncentráló, puritán, mégis varázsos mese az ösztönökről, a vágyról és a végzetről. Giulietta Masina először játszik filmfőszerepet hitvesének, és máris megajándékozza egy felejthetetlen figurával: Gelsomina, a félszeg, naiv lányka az első perctől rabul ejti a nézőt földöntúli ártatlanságával. Legszívesebben megragadnánk kicsi kezeit és kirángatnánk az agresszív erőművész, Zampanò mellől (Anthony Quinn akkora bunkó, hogy az már szinte fokozhatatlan.) De nincs mit tenni, Gelsominának ez a sorsa: fel kell áldoznia magát. A faragatlan mutatványos csak így jöhet rá, hogy keménységével a saját boldogságát akadályozta, makacs vakságával kárhoztatva magát az örök magányra. De mire erre rájön, már késő… Fellini ezzel a gyöngéd (a kísérőzenét örök alkotótársa, Nino Rota szerezte), jellegzetesen olasz ízekkel fűszerezett, különleges filmmel megérkezik a legnagyobbak közé. Ismét tarol Velencében, és némileg megkésve ugyan, de 1957-ben filmjével elnyeri a legjobb külföldi alkotásnak járó, nagyon megérdemelt Oscart is.
A spirituális trilógia következő darabja a Szélhámosok (1955). Három gazember (Broderick Crawford, Richard Basehart és Franco Fabrizi) garázdálkodik Róma utcáin. Eszköztáruk változatos, mindegy, csak dolgozni ne kelljen. Romlottságukra – akárcsak az Országúton Zampanòjának megdermedt, beteg lelkére – látszólag nincs orvosság, ők már így maradnak mindhalálig, aztán meg mennek a pokolba. Igen ám, de a megváltás nem mindig annak, akkor és onnan jön, ahonnan várnánk! A javulásra mindig van remény, súgja fülünkbe Fellini. És mi készséggel hiszünk neki ismét.
Cabiria alakja már megjelent A fehér sejk egyik jelenetében. 1957-ben aztán már száztíz percig izgulhat a publikum a csupa szív kurtizán vágyálmainak beteljesedéséért. A Cabiria éjszakáival ismét témánál vagyunk: a jóságról, vidámságról és az emberi értékeket sokszor könyörtelenül kigúnyoló, cinikus külvilágról látunk bölcs példázatot. Masina ismét nagyszerű a főszerepben, többek között Cannes ítészei is felállva ünneplik bátor alakítását.
Barokkos dilemmák
Nagyságát és bonyolultságát mi sem jelzi jobban, mint hogy a nagyigényű, látványos képek hatására sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni: dögös napszemüvegek ide, Anita Ekberg izgató fürdőzése oda, az Édes élet (1960) sokkal több, mint egy felszínes divatfilm. Fellini dühösen és pesszimistán mutatja be az ötvenes évek végének néhány jellemző társadalmi karakterét, igaz, nem palástolja a figurák vonzerejét sem: Marcello Mastroianni (Fellini állandó alteregója) egy olyan főhőst formáz, aki látszólag az élet császára, de valójában csak egy olcsó fogásokkal operáló bulvárlap nagyzoló munkatársa. Igyekszik nagylábon élni, de már azt sem tudja, hogyan kell. Nem találja a helyét. Így hát gyalogol tovább, a totális züllés felé, együtt az egykoron általa is lesajnált római csőcselékkel.
Egy szkeccsfilm, a Boccaccio ’70 (1962) után, amelyhez Antonio úr megkísértése címmel rendez – szintén a fogyasztói társadalmat kritizáló – rövidfilmet, Fellini még keményebben nekimegy önmagának. Meg is lesz az eredménye: A Nyolc és fél (1963) máig a legjobb és a legizgalmasabb mozgókép, amit az alkotó ember önzéséről és „a cél”, vagyis a műalkotás érdekében elkövetett számtalan hazugságról valaha is forgattak. (Többek között egy újabb Oscart is nyer vele.) Guido szerepében ismét Mastroianni remekel: híres, befolyásos filmrendezőt játszik, aki kétségbeesetten keresi a kreatív energiáit is vészesen lefojtó, pszichés válságának okait. Emlékeiben kutat, régi szeretők és sérelmek között bolyong naphosszat, egyre reménytelenebbül. Eközben persze a külvilág is türelmetlenkedik: ki ezért, ki azért, de mindenki nagyon várja már az új filmet. Ami nagyon nem akar elkészülni…
2003 egyik fontos filmes vonatkozású híre volt, hogy egy újságíró, bizonyos Gideon Bachman archívumából előkerült néhány érdekes fotó, amely a Nyolc és fél „alternatív” zárójelenetének felvételekor készültek. Az ismert, 152 fehér ruhás szereplővel forgatott, látványos „körtáncos” jelenet helyett a fotók tanúsága szerint – egyébként erre Fellini is utalt visszaemlékezéseiben – a finálé egy vonat étkezőkocsijában zajlott volna. Aztán a maestro végül mégis a másik variáció mellett döntött. Jól tette.
Kovács Gellért
Az írás a Mozinet Magazin 2005. októberi számában jelent meg.
A kis Federico 1920-ban született Riminiben. Érettségi után a kisvárosi nyugalomból a nagyváros nyüzsgésébe ugrik fejest. Róma, az „örök város” – vagy ahogy jóval később nevezi, a „Nagy Prostituált” – egyszerre taszítja és varázsolja el sokszínűségével, nyüzsgésével. A papa, Urbano nincs elragadtatva fiának világi vágyaitól, tisztes jogi pályára szánja („Abból lehet megélni”). Az unszolás süket fülekre talál, a lüktető szellemi élet vonzóbb, mint a paragrafusok világa. Újságíróként dolgozik, képregényeket rajzol (amelyek persze ma igen komoly summát érnek). Tehetsége egészen a rádióig sodorja, ahol megismerkedik egy különös, jámbor régészlánnyal, Giuliettával. Masina kisasszony az első perctől fogva elkápráztatja Fellinit intelligenciájával, érzékenységével. 1943-ban összeházasodnak. Szerelmük a szakma történelmének egyik legszebb, emblematikus kapcsolata. A „nagy medve” az ő „pislogó őzikéjének” aktív közreműködésével éri majd el rendezői pályafutásának első, a világ filmkedvelő közvéleményét alaposan felforgató sikerét. De addig még az emlékezetes tanulóévek következnek, Roberto Rossellini mellett. A neorealizmus atyjának számos filmjében tevékenykedik, először mint író, majd később a rendező közvetlen munkatársaként (Róma, nyílt város – 1945, Paisà – 1946 stb.). Rengeteget tanul mesterétől. 1950-ben dirigál először nagyfilmet. A varieté fényei még nem önálló munka, Alberto Lattuada a rendezőtárs. Bemelegítő gyakorlatnak kiváló, minden benne van, amit a szakma technikai részét illetően tudni kell.
1954-ben elkészül az Országúton, az egyetemes filmtörténet egyik legmeghatóbb és legszerényebb alkotása. Időtlen és halhatatlan, mindvégig a figuráira koncentráló, puritán, mégis varázsos mese az ösztönökről, a vágyról és a végzetről. Giulietta Masina először játszik filmfőszerepet hitvesének, és máris megajándékozza egy felejthetetlen figurával: Gelsomina, a félszeg, naiv lányka az első perctől rabul ejti a nézőt földöntúli ártatlanságával. Legszívesebben megragadnánk kicsi kezeit és kirángatnánk az agresszív erőművész, Zampanò mellől (Anthony Quinn akkora bunkó, hogy az már szinte fokozhatatlan.) De nincs mit tenni, Gelsominának ez a sorsa: fel kell áldoznia magát. A faragatlan mutatványos csak így jöhet rá, hogy keménységével a saját boldogságát akadályozta, makacs vakságával kárhoztatva magát az örök magányra. De mire erre rájön, már késő… Fellini ezzel a gyöngéd (a kísérőzenét örök alkotótársa, Nino Rota szerezte), jellegzetesen olasz ízekkel fűszerezett, különleges filmmel megérkezik a legnagyobbak közé. Ismét tarol Velencében, és némileg megkésve ugyan, de 1957-ben filmjével elnyeri a legjobb külföldi alkotásnak járó, nagyon megérdemelt Oscart is.
Nagyságát és bonyolultságát mi sem jelzi jobban, mint hogy a nagyigényű, látványos képek hatására sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni: dögös napszemüvegek ide, Anita Ekberg izgató fürdőzése oda, az Édes élet (1960) sokkal több, mint egy felszínes divatfilm. Fellini dühösen és pesszimistán mutatja be az ötvenes évek végének néhány jellemző társadalmi karakterét, igaz, nem palástolja a figurák vonzerejét sem: Marcello Mastroianni (Fellini állandó alteregója) egy olyan főhőst formáz, aki látszólag az élet császára, de valójában csak egy olcsó fogásokkal operáló bulvárlap nagyzoló munkatársa. Igyekszik nagylábon élni, de már azt sem tudja, hogyan kell. Nem találja a helyét. Így hát gyalogol tovább, a totális züllés felé, együtt az egykoron általa is lesajnált római csőcselékkel. 
